A zöld szemű kislány avagy a mai délután margójára

Ma munka után beültünk a húgommal egy kávézóba, ami előtt már egy csomószor elmentem, de még egyszer sem mentem be. Amikor aztán megbeszéltük, hogy ma lesz a napja a közös teázásnak, egyből javasoltam, hogy oda menjünk. Már az utcáról látszott, hogy hangulatos hely, de ha lehet még sokkal jobb volt, mint elképzeltem, ráadásként, mivel egy könyvtár olvasóterméből nyílik, igazi csend van, rendesen lehet beszélgetni.

Miután kiválasztottuk mit szeretnénk (alig tudtunk választani a sok finomság közül, volt ott minden a frissen sütött tojással, baconnel és sült zöldségekkel töltött croissant-tól kezdve, a mini fánkocskákon át, az almás sütiig) leültünk és pár perccel később érkezett egy anyuka a kislányával. Egyből feltűnt milyen mosolygós, életvidám kislány. Törzsvendégek lehettek, látszott, hogy sokadjára vannak ott, a felszolgáló hölgy (aki szerintem egyben a tulaj is) megölelgette, megpuszilgatta a kislányt. 

Mellénk ültek le. Először csak az tűnt fel, hogy a kislány egyre többször mosolyog ránk. Szép zöld szeme volt és hosszú, szőke, enyhén hullámos haja, pont olyan, amilyet én is mindig szerettem volna. Majd egyszer csak felállt és odajött hozzánk beszélgetni. Olyan közvetlen volt, hogy én ennyire közvetlen gyerekkel még alig találkoztam, az anyukája el is kezdett mentegetőzni, hogy jaj ne haragudjunk, hogy csak így idejött, de nagyon barátkozós a lánya. Persze, hogy nem haragudtunk, sőt. A gyerekek nagyon értelmesek, olyan tisztán és egyszerűen látják a dolgokat, szeretek velük beszélgetni.

Megkérdeztem, hogy hívják és hány éves, így kiderült, hogy jövőre megy iskolába, amit már nagyon vár.

“És neked van már kisbabád”? – kérdezte.

Válaszoltam, hogy még nincs, de a testvéremnek nemsokára megszületik a kisbabája, ott van bent a hasában, amire felcsillant a szeme, a húgomhoz fordult és elkezdte a babáról kérdezgetni. “Mi lesz a neve?” “És tényleg ott van bent?” “Anya, anya, képzeld, van a hasában egy kisbaba!”

Olyan aranyos, érdeklődő volt, végig amíg beszélgettünk, fülig ért a szám. Még egy kicsit ott maradt, megmutatta a fülbevalóját, ami majdnem ugyanolyan volt, mint a húgomé, aztán elment segíteni a könyvtáros hölgynek összerendezni az újságokat az asztalon, végül elindultak haza.

Mi még maradtunk kicsit, fel sem tűnt, hogy záróra van, de a hölgy nagyon kedves volt, azt mondta maradjunk csak amíg szeretnénk, a könyvtár még úgyis nyitva van. Időközben befutott az egyik bátyánk is telefonon, akinek már csak a stílusa is olyan, hogy bármikor fel tud vidítani.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy egy kissé nyűgös nap mégiscsak remekül záródjon.