A tetoválásaim és én

Egy kicsit könnyedebb témával gondoltam indítani ezt a blogot még mielőtt beleásom magam a nagyon mély gondolatokba, egyszer-egyszer legalábbis biztosan. Mivel nemrég részt vettem az első tetoválás eltávolító kezelésemen, gondoltam írok a tetoválásokhoz fűződő, alapvetően szeretetteljes viszonyomról és arról, hogy akkor mégis miért távolíttatok el egyet.

Az első tetoválásomat 2.5 éve csináltattam, a közvetlen környezetem nagy meglepetésére. Tudniillik elég sokáig rendesen tűfóbiás voltam, amit a rendszeres éves vérvételek enyhítettek, de azért odanézni nem hiszem, hogy valaha is fogok. Szóval sokan nagyon meg voltak lepődve, amikor tetoválásra adtam a hátam. Aki látott már tetováló tűt, az tudja, hogy nem kicsi. Jó 10 centi biztos van, talán 15 is, de ez sem tartott vissza és sokat segített az, hogy nem is láttam a folyamatot, illetve, amikor bekerül a tű a tetováló pisztolyba, csak a hegye látszik ki.

Szerencsére soha nem érdekeltek a világból felém áramló hozzászólások miszerint “nő ne tetováltasson” vagy a legjobb “rendes nő nem tetováltat” vagy a tipikus “milyen lesz 80 éves koromban?” Egyrészt baromira örülni fogok, ha megélem a 80 éves kort, másrészt valószínűleg kisebb bajom is nagyobb lesz annál, minthogy mi van a hátamon, amit rajtam, a férjemen, a gyerekeimen és mondjuk rosszabb esetben ápolókon kívül valószínűleg senki más nem fog látni. A szurkálódó, kissé bántó megjegyzésekkel meg nem tudok mit kezdeni, akinek nem tetszik, az ne csináltasson tetoválást és probléma megoldva. Azt hiszem alapvető emberi érték kellene, hogy legyen, hogy valakit nem a külső jegyei alapján ítélünk meg.. sokaknak ez sajnos még nem megy. Persze én is láttam már nekem nem tetsző tetoválást máson, olyan helyen, amit nem is értek, de ettől még lehet, hogy ő teljesen boldog vele. Hála az égnek, egyetlen egyszer találkoztam félig-meddig bántó beszólással, azt is elütöttem egy poénnal. A családomnak és a közvetlen környezetemnek, magyarán azoknak az embereknek, akiknek adok a véleményére és, akik a legfontosabbak számomra, tetszett az elkészült mű. Emlékszem, amikor mentem haza és megmutattam Anyukámnak, láttam rajta, hogy őszintén tetszik neki, amellett, hogy nem értette, hogy bírtam ki tűfóbiával. Egyből el is kezdte mesélni, hogy a munkatársának is van egy virág a felső karján és az is milyen szép. Apukám pedig a legjobb fej volt, mint általában, azt mondta, őt aztán nem érdekli, hogy mikor, hova, mit tetováltatok, ő pont úgy szeret, ahogy vagyok 🙂

Az első tetoválásom egy tulipán a hátam felső részén. Hónapokig gondolkodtam rajta, kerestem a megfelelő mintát, elolvastam a mintákhoz tartozó jelentéseket, mire végül kirajzolódott, hogy mit szeretnék. A tulipán, azon kívül, hogy az egyik kedvenc virágom (bár ez még közel sem lett volna elég ahhoz, hogy magamra tetováltassam) többféle jelentéssel bír, többek között ősi női jelkép. Ez volt az első ok. Elég nehéz időszakon mentem akkor keresztül, nem igazán éreztem a nőiségemet, nem igazán tudtam megélni a nőiességemet, különböző okok miatt. Szükségem volt valamire, amire ha ránézek tudatosul bennem: nő vagyok, szerethető vagyok. Másodsorban a tulipán a magyar népművészet jellemző motívuma is. Ezután már csak azt kellett kitalálnom, milyen legyen az a tulipán. Rengeteg képet megnéztem, terveztettem mintát egy tetoválóval, ami végül sajnos nem tetszett, míg aztán megláttam egy gyönyörű fekete-fehér képet, ami olyan szépen volt árnyékolva, olyan finom és kecses volt az egész, hogy egyből tudtam: ha valami, hát ez legyen a bőrömön egész életemben. A képet elküldtem egy újabb tetoválónak, akinek a stílusa az addig látott képei alapján nagyon közel állt hozzám, ő a kép mintájára megtervezte a tetkót és pár nap múlva fel is varrta. Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom megbánni, hogy felkerült, még az esküvői ruhámat is direkt kivágott hátúra terveztettem, hogy látszódjon.

Szóval, mint látjátok önmagával a tetoválásokkal nemhogy semmi bajom, de nagyon is szeretem őket. Kifejezetten jól néz ki, már-már öltöztetni tud egy igényes, szép tetoválás, akár nőn, akár férfin van. De akkor miért szeretném az egyiket mégis eltávolíttatni? 

Az első után 1-2 hónappal jött az érzés, hogy szeretnék még egyet. Ebben az esetben nem volt konkrét tervem, csak keresgéltem tetoválókat, nézegettem a munkáikat és egyszer csak szembejött velem egy akkor még tanuló tetováló munkája, szintén egy virágos, dotwork (sok kis pontból álló) minta. Vacilláltam, hogy hová rakassam, találkoztam a tetováló lánnyal egyeztetni, míg végül felvarrattam a karomra. Nagyon fájt, sokkal jobban, mint a hátamon, de szerettem és igazából magát a mintát még most is szeretem, sőt a tetováló lánynak azóta is csak ámulok a mintáin, annyira szépek és egyediek, hogy idővel még simán lehet, hogy megyek hozzá tetováltatni. Később a minta közepébe belerakattam azt a dátumot, amikor a férjem megkérte a kezem. És most mégis ez az a tetoválás, amit szeretnék leszedetni. Az oka pedig nagyon egyszerű: annak ellenére, hogy maga a minta tetszik, elkezdett idegesíteni, hogy a karomon van. Időközben a csuklómon is lett egy kisebb tetoválás és így már valahogy sok, hogy “bárhová” nézek, van rajtam valami minta. Megkérdeztem a férjem, hogy neki nem gond-e, ha leszedetem, mégiscsak ott van a dátum a közepén, de nem tiltakozott. Nyilván nem ez számít.. Ráadásul a csuklómon lévő tetoválás egy része az esküvőnk miatt készült, így ez is hozzá kapcsolódik.

Már túl vagyok az első lézeres kezelésen. Mivel nem igazán találtam erről személyes tapasztalatot, leírást, mielőtt rászántam magam, így írok róla egy kicsit, hogyan is zajlik egy ilyen session, ami ha lehet még jobban fáj, mint a tetoválás felvitele, de legalább viszonylag hamar vége van.

Először a kezelést végző személy letisztítja, fertőtleníti a bőrt, felvesszük a védőszemüveget, aztán bumm.. érkeznek is az apró lézerlövések. Elsőre csak egyetlen egy próba lövés történik, hogy látni lehessen, arra a festékre hatással van-e egyáltalán a lézer, nálam vitte a festéket szerencsére. Elég durva szaga van, ahogy a lézer eltalálja a bőrt és alatta gyakorlatilag szétrobbantja a festékszemcséket, amit aztán később az immunrendszer megsemmisít. Még kis pukkanó hangokat is hallani. Nem akarom szépíteni, utána olyan, mintha egy enyhébb égési sérülést szereztünk volna, amit aztán jegelni kell, majd kenegetni a megfelelő krémmel (dermazin vagy bepanthen plus) utána pedig várni… és várni… és várni… hogy teljesen meggyógyuljon és halványodjon valamennyit. Amikor teljesen meggyógyult, akkor lehet menni az újabb kezelésre. Nekem még körülbelül háromszor kell visszamennem, hogy – jó esetben – teljesen eltűnjön, legközelebb 6 hét múlva jelentkezhetek újabb időpontért, úgyhogy ez nem egy azonnali folyamat, sőt. Ha minden jól megy, május-június környékére végzem a sorozattal. Szóval elég türelmesnek kell lenni hozzá, ráadásul nem is biztos, hogy teljesen eltűnik, bár én reménykedem, mert a kezelő hölgy nagyon elégedett volt, a kezelés közben egyszer megszólalt, hogy ” hát ezt most nagyon élvezem, nagyon jól viszi a festéket”, azt hiszem mondanom sem kell, én kevésbé élveztem a dolgot 🙂 Kicsi halványulás már megfigyelhető és ma reggel be is ugrottam a szalonba megnézetni, hogy szépen gyógyul-e és szerencsére minden rendben.

Aki tehát tetováláson gondolkozik, hurrráá, de jól gondolja meg. Én a tulipánt alaposan végiggondoltam, így nem is bántam meg, a karomon lévő viszont inkább egy hirtelen fellángolás volt. Nem mondom, hogy soha többet biztosan nem lesz új tetoválásom, azt sem, hogy a karomon nem, de ha lesz is, biztosan kisebb és legfőképp úgy elhelyezve, hogy ha el szeretném takarni, akkor gond nélkül megtehessem.