És te még nem vagy kismama?

Tegnap este épp az edzőteremben vártam, hogy elkezdődjön az edzés. Még egy gyors vízfeltöltés, sietek be a mosdóba, amikor is az egyik, az előző óráról kijövő és átöltöző hölgy hirtelen megállított és nagy csodálkozva feltette A Kérdést: “na és, te még NEM VAGY KISMAMA?” A történethez tudni kell, hogy az edzést a húgom tartja, a hölgy régebben járt az óráira és a húgom babát vár. 

Baaangggg. Bár már hozzászoktam, hogy mióta feleség vagyok egyre többen és többször kérdezik a bűvös “mikor jön a baba?” kérdést, ami szerintem alapvetően rendben van, hiszen általában azért is házasodik össze egy pár, mert együtt szeretnének családot alapítani és normálisnak tartom, ha a hozzánk közel állókat érdekli, hogy hogyan tervezzük a további életünket. A hangsúly a hozzánk közel állókon van, azaz család, barátok, közeli ismerősök, ők azok, akikkel szívesen beszélgetek erről. Beszélgetek és nem pedig magyarázkodom, nagy különbség.

Szóval párszor, páran feltették már ezt a kérdést, de ez volt az első alkalom, amikor valaki ennyire gátlástalanul, ennyire direkt belekérdezett, úgy, hogy gyakorlatilag semmi közünk egymáshoz. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy te figyi, szerintem nem őriztünk együtt disznót, ergo semmi közöd hozzá, így ha nem gond, ezt az infot nem veled fogom megosztani.

De persze nem ilyen vagyok. Megálltam, illedelmesen rámosolyogtam és azt mondtam: mi még szeretnénk várni kb 1-2 évet. 

Mire következett a megrökönyödés a hölgy részéről, olyasfajta mondatokban kifejezve ezt, mint:

“Dehát, miéért? Nem jó az az unokatestvéreknek, ha sok köztük a korkülönbség, hogy fognak tudni így együtt játszani?” 

Aha, értem. Szóval azért szüljek, hogy a gyerekeink 1 évesen tudjanak együtt játszani? Logikus… Hogy erre még nem is gondoltam! Tehát akkor a 2-3 év korkülönbség már sok? Nem tudom, mi egész jól elvoltunk így a húgommal, sőt, kifejezetten ideálisnak tartom még a 3-3.5 éves korkülönbséget is. Sőt number 2, van kettő 15 és 13 évvel idősebb bátyám és egy 20 évvel fiatalabb öcsém, mindegyikőjükkel kifejezetten jó és szoros kapcsolatot ápoltunk már gyerekkoromban is, illetve az öcsém kicsi korában is. Szóval szerintem 2-3-4-5 év múlva még simán fognak tudni együtt játszani a gyerekeink. 

Így ezután újra hozzátettem, hogy korkülönbség ide, korkülönbség oda, azért mi még várunk 1-2 évet és utána szeretnénk családot. Addig is, az, hogy hamarosan (újra) nagynéni leszek, nagy boldogsággal tölt el. A hölgy továbbra sem akarta ezt elfogadni és újabb kérdés közepette folytatta hüledezését, miszerint: 

“Hát de miért, boldoggá kellene tenni anyukátokat az unokákkal, hadd legyen nagymama, hadd játsszon az unokákkal!”

Na, itt volt az a pillanat, amikor legszívesebben pszichológiai kiselőadást tartottam volna neki arról, hogy ugye tudja, hogy a gyerek/unoka nem azért születik jó esetben, hogy boldoggá tegye/összekovácsolja akár a szülőket, akár a nagyszülőket? (És, hogy előre sajnálom a lányát, aki ne adj Isten szülői nyomásra szül majd, mert “tegyél már Nagyivá, édeskislányom!”)

Meg, hogy úgy általában egy embernek sem feladata boldoggá tenni egy másik embert, semmiféle relációban, sem házasságban, sem szülő-gyerek viszonylatban, sem sehogy. Furán hangzik mi? Pedig ebbe én is nagyon sokszor belefutottam már, főleg párkapcsolatokban, amikor azt vártam, a másik majd jól boldoggá tesz, nem lesz itt semmi probléma. Csakhogy a másik is ember, neki is vannak hibái, hülyeségei, amivel aztán nemhogy boldoggá nem tesz, de kifejezetten idegesít és ilyenkor jön az a hamis felismerés miszerint “minek vagyok vele, hát nem is tesz boldoggá!” Csakhogy azt nem is neki kell, azt mindenkinek magának kell elintéznie, ami baromi nehéz, nagyon sok önismereti munkával jár, meg hát az ember alapvetően társas lény, sokkal könnyebb mástól várni a boldogságot, mint önmagunktól. De ez egy másik, nagyon összetett téma.

Szeretném leszögezni, hogy szeretnék gyereket. Mi több, imádom a gyerekeket. A pici kezüket, a lábacskájukat, a babaillatot, aminél a világon nincs finomabb illat, a hangjukat és ha csecsemő van a közelemben, törekszem rá, hogy valahogy megfoghassam legalább csak egy kicsit. Hiszek abban, hogy egy nőnek, aki szeretne gyereket, a világ legcsodálatosabb dolga a babavárás időszaka, majd a szülés és az anyaság. Nagyon szeretném mindezt átélni. Akkor, amikor itt lesz az ideje. Úgy szeretnék gyereket, hogy azt érzem ezer százalékig, hogy most ennek van az ideje. És most még, ha belenézek a szívem legmélyére, nem tudom ezt mondani, most még van 1-2 dolog, amit szeretnék előtte elérni vagy, amin szeretnék változtatni, akár magamban, akár a környezetemben, hogy egy pár év múlva őszintén tudjam mondani, hogy az elsődleges feladatom most az, hogy a lehető legjobb anyja legyek a gyerekemnek. Persze, ha holnapután kiderülne, hogy jön a baba, jöjjön, maradna mindenképp, de a 21. század csodájának köszönhetően ma már tudjuk befolyásolni, hogy ez nagyjából mikor történjen meg és ha választhatok, hogy holnap vagy holnaphoz pár évre, akkor én most a második lehetőséget választom. 

Szóval nem tudom, ki hogy van vele, de én nem azért fogok szülni, hogy a gyerekem boldoggá tegyen vagy a férjemet boldoggá tegye vagy az anyukámat boldoggá tegye vagy az apukámat boldoggá tegye és nem is javaslom senkinek. Gyereket vállalni szerintem csak úgy szabad, hogy alapvetően boldog az ember (lánya) és az, hogy gyereke lesz egy plusz, egy extra adag boldogság.

Amikor úgy döntünk, azért fogok szülni, mert ez az, amit a férjemmel együtt szeretnénk, mert gyereket szeretnénk, akit aztán szeretnénk felnevelni, továbbadni neki mindazt, amit mi már kapiskálunk az életről, hogy aztán később ő adhassa tovább a saját gyerekének, ésatöbbi, miközben rengeteg örömöt és persze bánatot élünk át együtt, családként, amiben biztosan lesznek olyan pillanatok, amikor éppen baromira nem tesszük egymást boldoggá és olyanok is, amikor pedig a világ csak együtt kerek. 

Photo by Andreas Wohlfahrt from Pexels