Te hiszel önmagadban? És ha igen, akkor miért nem? Avagy hogyan fordítsuk félelmeinket a javunkra.

“Higgy önmagadban!” “Ha valamit igazán akarsz, eléred!” Mind ismerjük ezeket a nagyon szépen hangzó mondatokat, ám hinni mégis kevesen hiszünk benne. Én sem mindig. Könnyű is lenne egy-egy mondatra fogni, ha valami nem sikerül vagy épp sikerül az életünkben. Nem sikerült, mert nem hittél benne eléggé, sikerült, mert hittél? Szerintem nem ennyire egyszerű az élet, egymillió dolog, körülmény befolyásolhatja, hogy sikerül-e elérnünk valamit, bár az igaz, hogy ha hiszünk önmagunkban, akkor egy lépéssel talán előrébb járunk.

Most, hogy így visszagondolok, nagyjából húszas éveim közepéig nem igazán hittem magamban. Én vagyok tipikusan az a lány, aki, ha akár 6 év után is gondolt valamit irodalomórán az adott versről, nem mertem elmondani, mert “biztos hülyeség”, aztán kiderült, hogy nem is volt az. Nem tudom, honnan eredeztethető ez a kishitűség, mert nem emlékszem, hogy bármikor is elérhetetlen dolgokat állítottak volna elém, akár a szüleim, akár a tanáraim, kifejezetten megértőek voltak velem, persze a maximumot várták tőlem, de a saját szintemen  és nem pedig azért, mert a “Mariska bezzeg meg tudja csinálni”. Ez még egy megfejtendő dolog, de dolgozom rajta. Bár inkább legyek olyan kishitű, aki ezt folyamatosan legyőzve halad az útján, mint egy arrogáns, öntelt valaki, aki azt hiszi, neki már semmi újat nem lehet mutatni.

Pedig alapvetően nem volt okom panaszra, szépen alakult az életem, szép eredménnyel érettségiztem, az elsők között szereztem nyelvvizsgát 17 évesen, bár az egyetemre nem vettek fel elsőre, de igyekeztem azt az évet is hasznosan tölteni és szereztem egy OKJ-s végzettséget. Másodszorra felvettek, elvégeztem napra pontosan időben, diplomaosztó, büszkeség… és utána a nagy üresség, hogy akkor most mit csináljak? Egészen 7 éves koromtól tudtam, hogy a fő feladatom az, hogy iskolába járjak és tanuljak, majd 23 évesen ott álltam kezemben a diplomával, hogy akkor most el kellene kezdeni az életet, de fogalmam sem volt mihez kezdjek. Így hát, jelentkeztem egy olyan mesterképzésre, ami a lelkem mélyén tudtam, hogy nem érdekel annyira, hogy még 2 évig egyetemista legyek miatta és mesterdiplomát szerezzek belőle, viszont időhúzásnak remek volt..

Örökké hálás leszek azért, hogy végül az első mesterképzéses évem végén, az akkori barátom ötlete révén kimentünk külföldre. 24 évesen egyszer csak ott találtam magam egy másik országban, egy hatalmas városban, ahol majdnem annyian élnek, mint Magyarországon összesen. Eleinte passzív félévre váltottam, majd ki is iratkoztam a suliból. Úgy éreztem, számomra ezerszer többet ér külföldi tapasztalatot szerezni, ezáltal talpraesettséget és nyelvet tanulni, mint visszamenni a mesterképzésre és műveket elemezni. Életem egyik legjobb döntése volt ez, gyakorlatilag ott lettem felnőtt, és azok a dolgok, lehetőségek, melyek azóta megtaláltak, mind ehhez a döntéshez kapcsolódnak. Londonban olyan emberekkel találkoztam, olyan csapatban dolgoztam, akiknek sokat köszönhetek, főleg az egyik kávézó menedzserének, aki annyiszor elmondta és éreztette is velem, hogy nélkülem nem sikerült volna így belerázódni a kávézó menedzselésébe, hogy kezdtem elhinni, talán mégsem vagyok annyira béna abban, amit csinálok.

Abban a nagy irodaházban lévő kávézóban tetszett meg először az asszisztensek élete, mindig olyan vidámak voltak, mindig szerveztek valamit és azt gondoltam, ezt én is nagyon szívesen csinálnám. Be is iratkoztam egy Personal Assistant/Secretary tanfolyamra és közben megkértem a főnököm, hogy a baristáskodás mellett hadd segítsek neki az adminisztrációban, aminek persze nagyon örült. Amikor végül úgy döntöttünk, hogy hazajövünk, azzal próbált visszatartani, hogy ha maradok, nagyon úgy néz ki, hogy kapok egy lehetőséget az asszisztensi területen. Nem mondom, hogy nem gondolkoztam el rajta.. De a vágy, hogy itthon legyek, erősebb volt. Viszont szerettem volna asszisztens lenni, így már kintről elkezdtem állásokra jelentkezni és mire leszállt a gép, már 3-4 interjú időpontom volt. Augusztusban jöttünk haza és szeptember közepén már dolgoztam, akkor még recepciósként, majd 3 hét múlva már tovább is léptem irodai asszisztens munkakörbe egy másik cégnél.

Talán pusztán csak azért, mert hittem magamban? Nem tudom.. Eléggé féltem elsősorban. Féltem attól, hogy most akkor hogyan tovább, féltem, hogy jó döntés-e hazajönni, féltem, hogy milyen hamar fogok állást találni itthon, féltem az új kollégáktól, akiket még nem is ismertem. Aztán végül minden remekül alakult, új dolgokat tanultam, új barátságok születtek. Aztán amikor elkezdtem gondolkozni a továbblépésen, megint úrrá lett rajtam a félelem, pedig tudtam, hogy mi a következő lépés. Mégis féltem, többször feltettem magamnak a kérdést, hogy de miért is szeretnék én továbblépni, hiszen ott minden olyan biztos, mindent tudok már. És pont ez volt a “baj”. Szerettem volna fejlődni, új ismereteket szerezni és azt úgy nem lehet, ha egy adott helyen már nem tudok feljebb lépni. Mindig is igyekeztem tudatosan alakítani az életemet és nem csak várni, hogy mikor mi fog történni velem. És a cél most az volt, hogy egyre inkább olyan irányba mozduljak, amiért anno megtetszett ez az egész légkör. 

Amikor végül sikerült bekerülnöm a számomra álommunkahelyre, újra rám tört a félelem és a kétség.

“Hogy fogom én ezt megcsinálni?”

“Soha nem csináltam még ilyet!”

“Elég jó vagyok én ehhez?” 

Hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon. És végül sikerült. Beletanultam, átláttam. Nem egyből, sokszor még most sem hiba nélkül, de sikerült. Most egy újabb lehetőséget kaptam az élettől és én megint félek, miközben nagyon boldog is vagyok. Tudom, hogy ez a következő lépés, tudtam, hogy meg kell ragadni, mert most végre igazán elérhetem azt, amiért 4-5 éve dolgozom, attól a pillanattól kezdve, hogy azt gondoltam az irodaház kávézójában: “ezt én is szívesen csinálnám!”

Ha belegondolok engem mindig a félelmeim vittek előre. Amennyire félek valamitől, annyira le is szeretném győzni ezt a félelmet és ez az, ami motivál. Mert amint legyőzök egyet, már egyből nem is félek tőle. Például van egy kis tériszonyom és mégis szeretnék tavasszal siklóernyőzni. Szörnyű énekhangom van, mégis szeretek karaokézni. Sokszor aggódom, hogy nincs elég időm erre vagy arra, mégis szeretnék levelezőn újra tanulni. Pár hónappal ezelőttig utáltam futni, soha nem hittem el, hogy 1-2 kilométernél többet én le tudok futni egyben, legutóbb pedig lefutottam 5.29 kilométert és kifejezetten jól is esett.

Büszke vagyok ezekre a dolgokra, mert önmagam határait lépem át. Más pedig nem számít.

Photo by Tirachard Kumtanom from Pexels https://www.pexels.com/photo/achievement-activity-adolescent-arms-347135/