Érdekes, hogy előzőleg épp az önmagunkban való hitről írtam. Kicsivel több, mint 2 és fél hete történt, hogy nagyon büszke voltam magamra, amiért megállás nélkül lefutottam 6 kilométert 45 perc alatt, ami így az elején szerintem egyáltalán nem rossz. Novemberben kezdtem el készülni erre a nagyon giccses nevű “szerelmes futás” futóversenyre, ami egy páros futás Balatonfüreden és a férjemmel mentünk volna.
7-7 kilométert futottunk volna. Gondoltam ennél jobb alkalom nincs is arra, hogy elkezdjem komolyabban a futást, 7 kilométer pont optimális, több, mint 5, de kevesebb, mint 10.
1 nappal később ezután a jól eső 6 kilométer után, az irodában a lépcsőn lejövet kibicsaklott a bokám. Nem siettem, nem kapkodtam, teljesen normális tempóban sétáltam lefelé egy darab borítékkal a kezemben és egyszer csak összecsuklott alattam a lábam. Ahogy gyakorlatilag beestem a recepcióra, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.. 5-6 perc üldögélés után rá tudtam állni és sántikálva menni, úgyhogy bent is maradtam dolgozni, majd 5 körül, mint aki jól végezte dolgát, elbicegtem haza. Nem kellett volna. Estére már annyira fájt, hogy bár színházban voltunk a férjemmel, ahol 2 órát ültem, utána alig bírtam ráállni, így megkértem, hogy menjünk be a sürgősségire, ahová már a karján vitt be, annyira nem ment a ráállás. Abban a kórházban nem volt traumatológia (kicsit azért fura, hogy egy kórházban nincs traumatológia ügyelet) és “menjünk át ide meg ide”. Este 10-kor már nem nagyon volt kedvem ide meg oda átmenni, így csak másnap reggel mentünk el, megröntgenezték, semmi nagy baj nem látszott, viszont szép dagadt volt és a színe is kezdett nem éppen természetes lenni, szóval szerencsére ha nem is nagyon komolyan, de megsérült. Kaptam bokarögzítőt receptre, amit csak majd 1 hét után kaptam meg, így addig nem tudtam hordani. A doki azt mondta kb. 2 hét után már sportolhatok is bokarögzítőben. Remek, pont 2 hét múlva lesz a futás, nulla készüléssel az előtte való 2 hétben nem tudom, hogy fog sikerülni. Na nem baj, azért megyünk, a részvétel a fontos. Egy gyalogtúrát is ki kellett hagynom, ha nem erőltetem meg, gondoltam, nagyobb az esélye, hogy időre jó lesz.
Egészen múlthét szerdáig azt gondoltam, hogy megyünk, rá tudtam állni, próbáltam futkorászni pár lépést, hogy mennyire fáj, amikor “hozzácsapódik” a földhöz a talpam, de nem volt vészes, inkább csak kissé érzékeny volt. Aztán szerda este csontkovácsnál voltam, aki egyértelműen kijelentette, hogy ne menjek, ja és vegyem le a rögzítőt, mert eltunyulnak az izmaim a hordástól. Ennek mondjuk örültem, mert anélkül is tudtam menni, csak mivel a doki 2 hetet mondott, gondoltam jó kislány leszek és hordom napra pontosan 2 hetet.
Majd elkezdődött a csontkovácsolás és amikor a bokámhoz ért, azt hittem, hogy majd be*****k a fájdalomtól. Azt hiszem én még ekkora fájdalmat nem éreztem, mint amikor a bokám körül megnyomogatta. Nyilván ő tudja, hol-hogy kell megnyomni, nem úgy, mint én, amikor megnyomogattam, hogy “oh, nem is fáj már annyira, jó lesz ez!” No, hát ott döntöttem el, hogy ha ez -bár nyomásra-, de ennyire fáj még, akkor sajnos nincs mit tenni, ki kell hagyni a futást és majd jövőre megyünk. Szerencsére jófejek voltak a szervezők és felajánlották, hogy átrakják a nevezésünket, amit lemondni már nem tudtunk.
Aztán teltek a napok, csütörtök, péntek és én egyre rosszabbul éreztem magam, hogy mi a francért történik ez, hogy hónapok óta készülök erre, egy olyan dologra, amit alapból utáltam, mert utáltam hosszabb távon futni és a hosszabb távon értsd a 2/3 km-nél többet, mindig a gyors, rövid távokat kedveltem, de rávettem magam, elmentem hidegben, hóban, este sötétben, azért, hogy bebizonyítsam magamnak, lehet, hogy eddig utáltam, de annyian szeretik a futást, biztos, hogy lehet ezt élvezni is. És el is kezdtem élvezni. A legutolsó 6 kilométert úgy futottam le, hogy nagyon jó érzésem volt közben, ha ez meglesz, meglesz a 7 is. Nem tudtam, hogy mennyi idő lesz, reménykedtem, hogy 1 órán belül sikerül, csak mentem, amíg a program bemondta a fülembe, hogy “six kilometer”. Nézem az összegzést: 45 perc. Hú, ez jó lesz akkor, 1 óra van a 7 kilométerre, jövök még jövőhéten is kétszer legalább, sima ügy.
Aztán másnap kiment a bokám.. Azóta meg ugye 1 kilométert sem futottam. De most már nagyon hiányzik, a héten biztos, hogy el fogok menni, valószínűleg azért rögzítővel így elsőre, de megyek.
Szóval nem tudom pontosan miért alakult ez így, ha sejtésem van is. Sajnos én egy nagyon agyalós ember vagyok, ilyen voltam már gyerekkoromban is, de ahogy nőttem csak egyre rosszabb lett a helyzet. Mert hát felnőttként egyre több a megoldandó dolog, amin lehet agyalni.. Mindenben találok összefüggéseket, mindent mindennel összefüggésbe hozok és különböző végkifejleteket társítok hozzá és sajnos vagy nem sajnos, de a megérzéseim elég sokszor bejöttek már, így ha egy dolog, ami nincs is kimondva – de érzem, már agyalok rajta, főleg ha rossz érzésem van valamivel vagy valakivel kapcsolatban. Ez az agyalás, előrelátás előfordul, hogy jól jön, például a munkámban kifejezetten előnyös előre gondolkodni, de azon kívül legtöbbször inkább idegesítő, saját magam számára is. Ezért is kezdtem el futni, mert akkor, ahogy belelendültem már csak arra koncentráltam, hogy meglegyen az a 4, 5, 6 kilométer és nem pedig arra, hogy mondjuk XY mit gondol rólam vagy, hogy holnap milyen meetingeket kell megszervezni.
Szóval nagyon fontos volt nekem ez a futás. Mert a férjemmel együtt csináltuk volna, mert a Balatonnál lett volna, ahová egyébként is szerettem volna télen elmenni és, mert kitartóan készültem rá és, mert nagyon szerettem volna érezni, hogy kitűztem magam elé és elértem.
De hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül. Ebben a két hétben ahelyett, hogy futni mentem volna szabadidőmben, megcsináltam életem első fánkját, voltam macskakiállításon, ahol életemben először fogtam kígyót a kezemben (aminek tök puha, selymes, langyos a bőre, nem is olyan nyálkás hideg, ahogy elképzeltem) voltunk egy festőnő kiállításán, aki megcsinálta az El Caminot, melyről akvarell festményeket készített. Megtudtam, hogy mi az az akvarell technika egyáltalán, mert a lány, akivel mentem ért ezekhez a dolgokhoz és elmagyarázta. 🙂
Ezek nagy valószínűséggel nem történtek volna meg, mert nagy részükben futni mentem volna, hogy biztosan fel legyek készülve.
Photo by Nigel Tadyanehondo on Unsplash
Szerencsére jön a tavasz, már most sok futást találtam, amire ha időm engedni, szeretnék elmenni és most, hogy az első nem jött össze, még inkább motivált vagyok. Szeretnék egy új, kényelmesebb futócipőt venni és a cél, hogy márciusban lefussam az első, legalább 7 kilométeres versenyem. Ámen!
Kommentek