Nagyon rég írtam, több, mint egy hónapja. Van az már majdnem kettő is. Bevallom, nem így terveztem. Bár sokaknál működik az, hogy csak leül és írja, ami jön, nálam nem így van. Nekem az íráshoz kell a nyugalom, szeretem végiggondolni, megszerkeszteni, képet beilleszteni, ahhoz ugye meg kell találni az olyan képet, ami nem jogvédett, illik a témához, és ha lehet még tetszik is. Ezalatt kívülről persze csak az látszik, hogy ülök és nyomkodom a billentyűzetet… miközben az agyam meg pörög. Szóval nem 20 perc. Általában 1.5-2.5 órát eltöltök egy blogposzttal és akkor előfordul, hogy még mindig nem tetszik igazán. Az elmúlt egy-másfél hónapban pedig épp az írásra szánt időből volt a legkevesebb…
Mert mindig volt valami, amit jaj még gyorsan megcsinálok. Jaj még gyorsan elmosogatok. Jaj még gyorsan kiteregetek. Még gyorsan kivasalom, felporszívózom, összepakolom, megfőzöm.
Amikor megkaptam a lehetőséget, hogy átvegyem a pozíciót, amiben most dolgozom, nem sokat gondolkodtam, tudtam, hogy ez most egy olyan alkalom, amit meg kell ragadni, bármi is lesz később, örökre bánnám, ha nemet mondanék. Sejtettem, hogy eleinte jóval többet fogok dolgozni mint addig és, hogy sok olyan dologgal fogok találkozni, ami újdonság, aztán amikor élesben ment a dolog, kicsit mégis megszeppentem a rám zúduló mennyiségtől, ezer kérdésem volt és megállás nélkül dolgoztam egész nap, kivéve amikor végre hazaértem és elkezdtem az itthoni dolgokkal foglalkozni, de még azután is előfordult, hogy bekapcsoltam a gépet, hogy végre utolérjem magam. Aztán amikor este 10 órakor “na még csak ezt az emailt elküldöm” és jött a válasz a főnökömtől, hogy légyszi este már ne dolgozzak, akkor láttam, hogy vissza kell kicsit venni. Csakhát, ha valamit elvállalok, ráadásul örömmel, akkor szeretem a lehető legjobban csinálni és még így is becsúszhatnak hibák, mint, ahogy be is csúsztak. Hála az égnek “csak az nem hibázik, aki nem dolgozik” és eddig sikerült tanulnom a hibáimból. Remélem. 🙂
Apropó hibák. Eddigi tapasztalataim alapján sajnos a magánéletben elkövetett hibákat jóval nehezebb kijavítani, mint amiket a munkában vét az ember. Mindig is úgy gondoltam, hogy emberek vagyunk, hibázunk, nem egyszer, nem kétszer, de életünk során folyamatosan vétünk kisebb-nagyobb hibákat. A lényeg, hogy tanulunk-e belőlük. Ez lehet nagyon nehéz is, előfordul, hogy többször is elkövetjük ugyanazt a hibát, mire leesik a tantusz. Előfordul, hogy tudjuk, hogy nem szabadna ezt-azt kimondani, megtenni, de a benned lévő fájdalom, sértettség vagy harag vagy mindez egyszerre sajnos mégis kimondatja.. és már meg is bántad. Az elmúlt hónapokban nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan lehetséges az, hogy amikor megbántanak, arra ne bántás legyen a válasz. Ezt én még mindig tanulom és egyelőre tudatosan oda kell figyelnem, hogy a bántásra szeretettel válaszoljak. Hú, micsoda nyálas gondolat ez ugye? Pedig így van.. Vannak, akik naivnak vagy nem elég “keménynek” gondolnak emiatt, pedig ez van, egyetlen dolog tudja a bántást semmisíteni, ha szeretettel válaszolsz. Vagy sehogy. Ha lepereg rólad és a legnagyobb nyugalomban beveszed azt a bizonyos leszarom tablettát. Ez is milyen nehéz dolog, szintén tanulom még. Annyian vannak, akik azt mondják valamire, “leszarom, nem érdekel!” És utána csak mondják és mondják és azon kapom magam, hogy hosszú percek óta arról beszél, amit igazából leszar. Velem is történt már ilyen nem egyszer és rájöttem, hogy nem igaz, hogy nem érdekel, nagyon is bánt, hiszen erről beszélek már mióta. Ha valóban nem érdekelne, elengedném, nem is gondolnék rá többet, hiszen nem érdekel.
Visszatérve az előzőekhez.. Szeretettel válaszolni a bántásra. Egy nő ne is legyen folyton kemény. Legyen lágy, szeretetteljes, befogadò, gondoskodó. Csakhát eszméletlen nehéz ilyennek lenni, amikor igazán mélyen megbántottak vagy amikor úgy érzed, vizslató szemek figyelnek és ha bármikor, bármit elrontasz, másképp csinálsz, mint a “normális”, az számon van tartva, meg van jegyezve. Márpedig olyan ember nincs, aki soha nem ront el semmit, aki mindig mindent tökéletesen csinál vagy ponnnntosan ugyanúgy, mint a többi ember. És akkor elkezdjük hibáztatni a másikat, hogy miért nem úgy csinálja, ahogy szerintünk “kellene”. Elkezdjük hibáztatni a saját hülyeségünkért is akár. Mert ő ilyen, ő olyan, így viselkedik, úgy viselkedik, szóval akkor én is ezt és ezt fogom tenni, hogy megvédjem magam, hogy bebizonyítsam az igazam.. Ha így gondolkodunk, az egy végtelen negatív körforgás lesz, egyszer valahogy meg kell törni. Az elmúlt hónapokban olyan dolgok történtek velem, olyan dolgokat adtam és kaptam, melyekből nagyon sokat tanultam önmagamról. Jókat is, rosszakat is. Előjött olyan oldalam is, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. Nem a legjobb oldalam. Baromi nagy erő kell ahhoz, hogy az ember belássa, neki is van “sötét” oldala, hogy talán nem mindig minden helyzetben úgy viselkedett, ahogy azt előzőleg önmagától elvárta volna. Rengeteg könnycseppet elmorzsoltam az elmúlt hónapokban amiatt, hogy felismertem, bizonyos helyzetekben nem úgy viselkedtem, ahogy elvártam volna magamtól és ez egy nagyon fájdalmas felismerés.
József Attila verse jut eszembe erről:
“Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.”
Aztán amikor végérvényesen úgy éreztem, hogy ennek a negatív körforgásnak soha nem lesz vége, akkor muszáj volt elgondolkodnom azon, hogy én mit tehetek annak érdekében, hogy valahogy mégis jobb legyen. És elkezdtem megpróbálni a megbántottságom ellenére, kedvesnek, lágynak lenni. Baromira nehéz, dacára az elhatározásomnak nem is mindig sikerült. Volt, hogy igen, volt, hogy egész könnyen, ha épp jó napom volt és volt, hogy elbújtam oda ahol nem láttak és jól kisírtam magam, ahelyett, hogy megint bántással válaszoljak.
Ezt persze senki nem látta a hozzám legközelebb állókon kívül.. èn pedig, sajnos, bàrmennyire is tudom, hogy nem szabadna, szeretek megfelelni mindenkinek ès ezt muszàj elengednem. Magamnak feleljek meg, ez a legfontosabb. Akinek pedig igazàn számítok, pont ùgy fog szeretni, ahogy vagyok, jò ès rosszabb oldalammal együtt.
Egy dologban hiszek, bármennyire is naiv ez már a mai világban és ez pedig a szeretet. Eddigi életem során, amikor pozitívan, szeretetteljesen álltam hozzá dolgokhoz, csak előrevitt. Nem számít, hogy ki honnan jön, nem számít a világnézete, a vallása, a származása, ha szeretettel állunk egymáshoz.
Azt kívánom magamnak és mindenki másnak, hogy tudjunk így élni.
“Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétálótehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: