Múlthét péntek délután. Sűrűn nézem az órát, miközben zárom le a napi teendőket, kicsit összejöttek a dolgok így délutánra és nem szeretek úgy elmenni az irodából, hogy le ne zárnám, amit tudok. Legkésőbb 16:45-kor viszont el kell indulnom, mert a férjemmel elkirándulunk Debrecenbe és vissza, könnyed péntek esti kiruccanás. Összedobom a cuccom, biciklire pattanok, 10 perc alatt haza is érek. A férjem még edzésen, addig gyorsan ránézek a facebookra, még az irodában láttam, hogy az egyik gimis osztálytársam írt valamit a közös csoportunkba. Megnyitom az alkalmazást, állok a szobában és alig hiszem, amit olvasok.
Hirtelen fel sem fogom, teljes sokk, teljes értetlenség. Olvasom újra a sorokat”…hogy Levente kb. egy hete öngyilkos lett”
“Hogy Levente kb egy hete öngyilkos lett.” Kiráz a hideg most is, ahogy leírom. Leülök és csak nézek magam elé.
Az emlékek elkezdik elönteni az agyam.
Gimi eleje. Elsősök, talán másodikosok voltunk, ami hat osztályos gimnáziumnál általános hetedikes-nyolcadikosnak felel meg. A hajam levágattam rövidre, de igazán rövidre, mert éppen olyan “unom a hosszút” fázisban voltam. Meg is bántam egyből, alig mertem bemenni a suliba. Emlékszem, ahogy állok a radiátornak támaszkodva, hogy én bizony most nem megyek be a terembe. Aztán persze muszáj volt bemenni és amikor Levi meglátott, annak rendje és módja szerint jól ki is röhögött. Mondhatnám, hogy milyen nem szép dolog ez, de őszintén, nem hibáztatom, baromi sz*rul állt az a rövid haj.. 🙂
Gimi közepe. Levi egyszercsak kitalálta, hogy felírja a táblára a lányokat a szépségük sorrendjében. A -szerinte- legszebbet az első helyre írta és így tovább tízig. Ezt egyébként kissé furcsának találtam, mert eleve nagyon szubjektív: aki neki az első, az másnak lehet, hogy az ötödik, aki neki a tizedik, másnak lehet, hogy az első.
Gimi vége. Agyaltunk, hogy mi legyen a szalagavató kisfilmünk, amiben Levi végül nagy szerepet vállalt, ő lett a kisfilm hangja, ő rakta össze a technikát. Emlékszem, ahogy “kiosztotta” rám a gazdag, idős nő szerepét, aki tele volt aggatva mindenféle ékszerrel és valami 10-15 évvel fiatalabb pasival volt. Teljesen én vagyok, mi? 🙂
Vagy, ahogy a tanárokat tudta parodizálni, az valami felejthetetlen volt.
Levi minden tárgyból jó volt, az egyik legokosabb srác volt az osztályban, végül angol szakra ment és tanított is a Pécsi Egyetemen. Úgy vágta az angol nyelvet/nyelvészetet, mint senki más, akit ismerek.
Gimi után ritkán összejött egy kisebb társaság és volt, hogy ő is jött. Akkor már néha éreztem, hogy valami, valahol megváltozott, mégsem tudom megmondani pontosan, hogy mi, de eltűnt az a mindig vidám, viccelődő srác. De olyan közel mégsem álltunk, hogy tudjam, hogyan segíthetnék neki. Beszélgettem vele, de ennyi. Pár hónapja rám írt, hogy valamit szeretne elmondani, végül nem mondta. Már soha nem derül ki, mi volt az..
Levi egy olyan valaki volt, aki mindenkire hatással volt, aki ismerte, lehetett vele egyetérteni vagy sem, de közömbös senki nem volt iránta.
Péntek óta minden nap eszembe jut Levi és az, hogy hogyan lehetséges ez, hogy valaki eljusson odáig, hogy elveszi a saját életét. Egy olyan alapvetően életvidám ember, mint, amilyen ő volt valaha. Pedig eljutnak idáig emberek és nagyon sokszor a körülöttük lévőknek fel sem tűnik, hogy efelé tartanak. (Nem Leviről beszélek, nem ismerem a részleteket, semmiféleképpen nem szeretnék ítélkezni!)
Az igazán mély depresszió ilyen. Hiába mondod az embernek, hogy de az élet szép és gyönyörűen süt a nap, mert ezt ő nem látja. Vagy “szedd már össze magad!”, ez a kedvencem. Mintha az olyan könnyű lenne.. A depresszió nem egy sima rosszkedv, ami másnapra elmúlik. Ez egy betegség, az elme betegsége és nem úgy gyógyul meg belőle az ember, hogy hopp, süt a nap, akkor már jól is vagyok, hanem komoly, sokszor évekig tartó terápiás munkával, beszélgetéssel, biztatással, olyan emberek segítségével, akik őszintén szeretik, a rosszabb napjain is, megértik, nem siettetik az illetőt, nem szólnak be, hogy “de hisztis vagy”. És van, hogy még ez is kevés. Mert ez nem hiszti, a depressziós ember legfőbb vágya, hogy végre lássa, hogy az élet alapvetően, minden nehézség ellenére szép, hogy a nap kisüt. Tudom, mert bár én még nem estem soha igazán mély, hosszú depresszióba, de volt a közvetlen környezetemben, aki igen. Hála az égnek, a kitartásának és a körülötte lévő támogató erőnek, hogy ő ma már jobban van, mint valaha. De soha, soha, soha nem cseszegettem egyszer sem, hogy neked meg mi bajod van már. Hatalmas munka ebből kijönni, egyedül sokszor nem is sikerül, és az egyik legnagyobb példaképem ez az illető, amiatt, hogy végigcsinálta azt a sok-sok hónapos önismereti munkát, amit muszáj, akkor ha pozitívan szeretnénk ebből a gödörből kijönni.
Mondjuk nem csodálkozom, mert amennyire elcsépelt lett ez a szó, lásd “olyan depis vagyok”, sokan veszik komolyan a depressziós embereket. Nekem is voltak már olyan heteim, amikor szinte nem volt nap, hogy ne sírtam volna valami miatt (bár én a feszültséget is sírással vezetem le) és ne lett volna rajtam egy általános rosszkedv. De valahogy mindig láttam a fényt az alagút végén, valahogy mindig tudtam, hogy az csak egy nehezebb időszak és túl leszek rajta, meg fogom oldani. Egy depressziós ember ezt nem látja, csak a végtelen sötétséget, az értelmetlenséget.
Levi nem is olyan régen kommentálta az egyik megosztásomat, hogy “te vagy az egyik legnagyobb elme a facebookon, miért nem beszélgetünk többet?” Bár nem hiszem, hogy én lennék az egyik legnagyobb elme akárhol is, azért nagyon jól esett. Akkor azt írtam neki, na majd összehozok valamit a régi csapattal. Nem hoztam… Mert mindig mindenkinek egymillió dolga van. Közben meg emberek halnak meg a rohadt életbe is. Mindenki annyira el van foglalva a saját problémáival, hogy a másikét jobb esetben meg sem látja, rosszabb esetben látja, de tojik rá. Miközben bele sem gondolunk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán lehetőségünk van megoldani a problémáinkat. Örüljünk ennek. Mert mi holnap megpróbálhatjuk újra és azután és azután is.. Levi és sokan mások már nem.
Ki tudja, mi lett volna, ha tényleg összehozom azt a találkát? Talán Levi úgy gondolta volna, nahát, de jót beszélgettem, ez egy jó nap volt, ennek a napnak volt értelme. Ki tudja.. mi lett volna ha..
Levi, nyugodj békében, te már biztosan tudod mi van odaát és most már biztosan mindent szépnek látsz és mindig süt a nap. Megérdemled az örökös napfényt. Sok dologban értettünk egyet és volt, amiben nem. Volt, hogy virtuálisan összevitatkoztunk és aztán azt írtam “Peace, Levi, nem kell mindent olyan komolyan venni.”
Szóval.. Peace Levi.
Kommentek