A háladoboz

Ő itt az én “háladobozom”:

Tudom, ez nem is doboz, hanem egy befőttes üveg, kicsit feldíszítve, még az esküvőnkről mentettem meg. Fogalmam sincs, hogy hol van a többi, akárhogy próbálok visszaemlékezni, nem tudom, hogy hová raktuk őket. Nem csodálom, hajnali 5 körül feküdtünk le és reggel 8-ra mentünk vissza pakolni.. Fáradtak voltunk, egy kicsit.

Azért hívom háladoboznak, mert a hálaüveg nekem olyan hülyén hangzik, a hála befőttesüveg meg még inkább. Bár akkor már kinevezhetnék egy igazi dobozt is, de nem akarom lecserélni az üveget, ami megjárta az esküvőnket.

Kolléganőmtől/barátnőmtől jött az ötlet, amikor épp egy rosszabb időszakban voltam és arról beszélgettünk, hogy olyan jó lenne visszaemlékezni olyankor a jó dolgokra, melyeket sajnos hajlamos az ember elfelejteni, amikor nincs igazán jó passzban. Ekkor mondta, hogy neki van egy ilyen kis üvege, amiben gyűjti azokat a számára fontos, jó dolgokat, melyekért hálás, melyek év közben vele történtek. Aznap, miután hazamentem, én is megnyitottam a “háladobozomat”. 

Nem sokkal később beleraktam az első cetlit, rajta a dátum: “2018.01.22, előléptetnek!”, de azóta már több is belekerült, olyan apróságoknak tűnő dolgokkal, mint “elhívtak egy táncelőadásra és nagyon jól éreztem magam”, “újra jót nevettünk együtt a férjemmel”, “megdicsérték a fordításomat”, “minitúra”, “sütögetés a tesókkal”, “tök jót motoroztunk együtt” odáig, hogy “lefutottam 9 kilométert” és legutóbb, hogy “ma végre adtam vért”.

Nem számít, hogy milyen kicsi az a dolog, hogy éppen csak ettem egy jót, megfőztem egy ételt, amit addig sosem vagy épp valami igazán nagy, meghatározó dolog történt velem, felírtam, hogy ha éppen kicsit rosszabbul érzem magam, elővegyem és elolvassam őket. Sőt, minél kisebb, minél egyszerűbb egy dolog, annál jobb, mert ez azt jelenti, hogy azokat a mindennapi, kis dolgokat is értékeljük, melyek nap, mint nap történnek velünk. Mert hát végülis ezek a legfontosabbak nem? Biztosan hülyén hangzik így 30 évesen, de ahogy öregszem, egyre inkább veszem észre magamon, hogy a kicsinek tűnő, mindennapi dolgoknak sokkal jobban örülök, mint valami grandiózus eseménynek. Azok is kellenek persze, ha eljutunk nyáron Egyiptomba és remélem eljutunk, és lesz lehetőségem tevegelni például, biztosan fel fogom írni egy kis cetlire és bedobom az üvegcsémbe, mint egy örök emléket.

De számomra az élet “jósága”, boldogsága mégsem ezeken a nagy eseményeken múlik, hanem sokkal inkább az élet mindennapi dolgain. Hogy nemsokára nagynéni leszek (újra :)), ez mondjuk az egyik legnagyobb dolog a világon, nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire várom, hogy megláthassam az arcát annak a kis emberi lénynek, aki jelenleg még pár napig-hétig a tesóm hasában van. Vagy ha meg tudtam szervezi úgy a főnököm napját, hogy elégedett és mindenre jutott ideje, amire kellett. Ha tudok egy olyan vacsit csinálni, ami tök jól sikerült. Ha egy nehéz időszak után újra őszintén egymásra tudunk nevetni a férjemmel. Hogy ott tudtam lenni, amikor a 10 éves kisöcsém, aki épphogy most született, felvételizett, hogy tudtam neki adni egy puszit, mielőtt elkezdte írni a feladatsort.

Régen szerettem volna világutazó lenni, rengeteget álmodoztam arról, hogy bepakolok egy hátizsákba, elindulok egy irányba és onnan majd meglátjuk mi lesz. Ma már nem erre vágyom, hálás vagyok a sorsnak, hogy volt lehetőségem külföldön is élni, ott-onnan utazni és bár nagyon szeretek új országokat/városokat/kultúrákat megismerni és rengeteg helyre szeretnék még eljutni, országon belül és kívül, ezt ma már egy “extra szolgáltatásnak” érzem. Ha sikerül, az az élettől kapott bónusz. Nem is tudom, hogy hogyan lehetne a legjobban megfogalmazni.. Egyszerűen csak értékelni szeretném azt, ami éppen van. Ugyanúgy örülni annak, ha a Balaton vagy a Fertő-tó partjára jutok el, mint ha a Vörös-tengerhez. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének vágyaim, céljaim, amiket szeretnék megvalósítani. Nagyon szeretnék például vízparton élni, ez nálam az “ultimate dream”, szóval egy olyan álom, ami ha megvalósul, nem nagyon lehetne egy rossz szavam sem az élethez.. De nem lehet az életet, az életemet attól függően boldognak nevezni, hogy megvalósul-e ez az álom. Így tehát, ha csak éppen olyan városba sikerül költöznünk, ahol egyáltalán van tó, már boldog leszek, de ha olyan domboldalba, ahonnan gyönyörű a naplemente, akkor is.

De, ami a legfontosabb és biztosan köze vannak ennek ahhoz, hogy tavaly lettem 30 és, hogy férjhez mentem, hogy nagyon szeretnék egy olyan családot, ahol tiszteljük egymást, gyerek a felnőttet, felnőtt a gyereket, ahol szeretjük egymást, nem csak mondva, hanem a tetteinkkel, olyan anya szeretnék majd lenni, akihez bármikor, bármivel fordulhatnak a gyerekei, minden örömükkel, minden bánatukkal, minden félelmükkel, ahol elfogadjuk egymás különbözőségeit, hibáit, sőt értékeljük azt, tanulunk belőle.

Ez még a jövő zenéje, ha remélhetőleg nem is a nagyon távoli jövőé. Addig is remélem, hogy még nagyon sok cetlit fogok tudni dobni az üvegcsémbe.