Kezdhetném azzal, hogy nagyon rég írtam erre a blogra és a 2019-es évem egyik fogadalma, hogy többet fogok írni és ezzel foglalkozni, de… de nem szoktam fogadalmakat hozni azaz legtöbbször nem évváltáshoz kötve, hanem akár az év közepén is. Az írás egyébként is mindig a listámon szerepel, csak sajnos idő jut rá kevés. Viszont nemrég történt valami, ami gondolkodásra késztetett és ismét szembeállított azzal, aki vagyok és, azokkal a dolgokkal, melyek nekem fontosak.
Én egy egyszerű lány vagyok. Nincsenek nagy igényeim, nem vágyom kacsalábon forgó 3 emeletes házra hatalmas kerttel, a legújabb autóra, vagy egyáltalán új autóra, a legmenőbb telefonra, a márkás ruhákra, ésatöbbi, sokat vásárolok turiban, sokszor veszek használt dolgokat, használati tárgyakat. Amire vágyom az egy kis barátságos otthon, egy kis kert, gyerekek, és egy szép, szerető család, ahol mindent meg lehet beszélni, a rosszat is, a szégyellnivalót is. És egy kutya. 🙂
Nincsen sok vagyontárgyam, sőt, de, ami van, azért mind tisztességesen megdolgoztam, félretettem, megvettem. Kicsi koromtól ezt látom, soha nem éltünk nagy lábon, nem voltunk gazdagok, kifejezetten szegények sem, de azért be kellett osztani, hogy mit, hova, mennyiért. A tengert 16 évesen láttam először és még így is szerencsésnek érzem magam, hogy már akkor láttam. Mindig is tudtam, hogy mi a dolgom, amikor tanulni, akkor tanulni, amikor dolgozni, akkor dolgozni és soha nem azt nézem, hogy más mit csinál, hogyan csinálja, hogyan éri el a sikereit vagy éppen hogyan csinál valamit rosszul és bukik el vagy nem agyalok azon, hogy XY megérdemli-e a sikereit vagy sem, hanem igyekszem magamra koncentrálni, arra, hogy nekem mit kell tennem, ha el akarok érni valamit. Ezek lehetnek egészen pici dolgok, nem hiszem, hogy a boldogság titka az, ha nagyon sikeres vagy, számomra sokkal inkább a kicsi dolgokban rejlik. Emlékszem diákkoromban, amikor hazavittem egy rosszabb jegyet és azzal mentegetőztem, hogy de az XY-nak is ilyen lett vagy még rosszabb, ez egyáltalán nem hatotta meg a szüleimet, mert nem az volt a lényeg, hogy Pistike mit tudott vagy nem tudott, hanem az, hogy én, magamhoz képest nem tettem meg mindent, amire egyébként képes lennék. Ezért volt az, hogy amikor megszenvedtem a matek hármasért, akkor is ötös lett a szorgalmam és soha nem felejtem el, amikor nem értettem, hogy ez, hogy lehet és erre az osztályfőnököm azt mondta, ő tudja, hogy ezért a hármasért nagyon sokat gyakoroltam és igen, ezért bizony jár az ötös szorgalom. Szó, ami szó, megint elkalandoztam, ebből az egészből azt akartam kihozni, hogy ami anyagi javam van, az látszólag nem sok, de azokért tettem is és megbecsülöm őket.
Erre nagyjából 1 hete arra értem haza, hogy ellopták a bicajomat, otthonról, a kis helyiségből, ahol tároltam. Persze mindig zárva volt, kivéve most, persze hetek óta mondogattuk a férjemmel, hogy a biztonság kedvéért még a tárolószekrényhez is oda kellene láncolni. Elfelejtettük mindig, közben meg valaki szépen bejött, nyitva találta az ajtót és elvitte. Otthon sem voltam, egész nap dolgom volt és mikor este hazaértem, fogadott a hírrel a férjem. Először majdnem kinevettem, hogy mit viccelődik itt ezzel, aztán észrevettem a komoly és kétségbeesett arckifejezését, szóval hamar leesett, hogy sajnos ez nem vicc. Persze normális emberi reakcióként egyből nagyon dühös lettem, még egy olyan mondat is elhagyta a számat, hogy “törjön le a keze, annak, aki ellopta”.
Természetesen mindig rossz érzés, ha valamidet eltulajdonítják, de még dobott a rossz érzésemen, hogy a bicaj teljesen új volt, ha tízszer ültem rajta, de inkább csak ötször, igazán most tavasszal avattam volna fel és, ahhoz mérve, hogy hobbiból, szeretetből bicajozom, illetve autó helyett sokszor azzal közlekedem, szóval nem versenyzésre használom például (bár épp ezzel a bicajjal két versenyt is kipróbáltam) egy elég komoly bicikli, eleinte nem is akartam ezt megvenni, de végül úgy voltam vele, jó lesz ez nekem 5-10 évig, belefektetek. (Hát ez nem jött be..)
Lényeg a lényeg, 2 napig nagyon mérges voltam, hogy valaki, aki úgy gondolja, bármit megtehet, csak besétál és elviszi. Egyből magamat okoltam, hogy ha odakötöttem volna a szekrényhez, ha ez, ha az, de aztán rájöttem, ha előttem nyitva hagynának egy egész házat, akkor sem viszek el onnan semmit, mert nem az enyém, így ez a tett egyetlen ember hibája, mégpedig azé, aki lopott.
Feljelentés megtörtént, állítólag a nyomozás is folyik, de nagyon kicsi esélyt látok rá, hogy meglegyen, úgyhogy 3-4 nap után már egyáltalán nem voltam mérges, inkább csak szomorú. Sokan ilyenkor még dühöngenének, de arra jöttem rá, hogy akkor most ha hetekig mérgelődöm és mindenféle rosszat kívánok annak, aki elvitte, akkor meglesz? Egyszerre csak visszatolják a sufniba, hogy bocs? Mi értelme annak, hogy ha valami rossz történik velünk, arra rosszal válaszoljunk, ezáltal generálva és életben tartva egy negatív körforgást, amivel csak magunknak ártunk? Hol van a “ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” tanítás? Ilyenkor persze mindenki elfelejti, hogy állítólag keresztény.
Megéri, hogy gerjesszem magamban a negatív gondolatokat, ezáltal a negatív energiákat, egy olyan ember felé, aki azt sem tudja, hogy én létezem, pont lesz*rja, hogy dühös vagyok rá, éli az életét valószínűleg a bicajommal vagy az abból szerzett pénzből, egy pár napig cigire meg alkoholra vagy akármire költve és ez így megy az egész életén át. Szomorú, fájdalmas, boldogtalan egy élet lehet.
Ezért én úgy döntöttem, nem haragszom, nem töltöm meg a szívem-lelkem negatív érzésekkel, mellyel aztán csak magamnak ártok, amiből akár még betegségek is kialakulhatnak. Inkább örülök, hogy vagyok olyan helyzetben, hogy ha tényleg nem lesz meg, legyen egy másik, amire még ennél is sokkal jobban fogok vigyázni.
Egyébként pedig hiszek a minden okkal történik elvében. Épp a napokban gondolkodtam azon, hogy jó lenne egyet bicajozni, csak úgy, hideg van, de nem baj, majd jól felöltözöm, tekerek kicsit a hátsó utakon. Gondolkoztam is, hogy mikor lehetne ezt megejteni, mire aztán már nincs bicaj, amivel megtehetném. Ki tudja mi történt volna, ha tényleg elmegyek? Mi van ha elcsapott volna egy autó? Ha úgy megcsúszom, hogy összetöröm magam? Akkor kit érdekelne a bicaj? Mert engem biztosan nem. Nem szabad tárgyakhoz ragaszkodunk, értékeljük, amink van, persze, de ezek, mint látjuk, annyira esetleges dolgok, bármikor elveszíthetjük őket. Számomra sokkal fontosabb az, hogy a kedvességemet, jóságomat őrizzem meg, még akkoris, ha emiatt van, aki butának vagy naivnak tart, mint, hogy utálkozzak és mérgelődjek teljesen feleslegesen, mert attól jobb nekem nem lesz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: