Túrabeszámoló – Csarna-völgy avagy a Fekete-völgy környéke

Az év első napján határoztuk el a barátnőmmel, hogy január végén elmegyünk egy szervezett túrára, azzal a csapattal, akikkel tavaly nyár elején már részt vettünk egy kisebb, 3 kilométeres túrán a Fóti-Somlyó tanösvényen, ami szintén nagyon tetszett mindkettőnknek.

A képlet nagyon egyszerű, a túrákat a Túrafüggő blogot vezető társaság szervezi, náluk kell jelentkezni, a megadott időpontra odamenni a helyszínre és egy rövid regisztrálás után már indulunk is. A mostani túra az  “Amerre a hiúz is jár” fedőnevet viselte, hiszen ez az egyik olyan terület Magyarországon, ahol – a mindösszesen maximum 10-12 példányból! – egy hiúz is él. Arra persze nagyon kevés, gyakorlatilag nulla esély volt, hogy magát a hiúzt meglássuk, hiszen egy nagyon rejtőzködő életmódot folytató állatról van szó, de nekem már csak a tudat is elég volt, hogy nemrég itt járhatott. 🙂

A túráról magáról bővebb beszámolót nem írnék, fentebb belinkeltem a blogot, ahol nagyon részletes leírást olvashattok a menetéről és a pontokról, melyeket érintettünk, illetve, ami nagyon tetszett, hogy a túrát megelőző napokban a csapat facebook oldalán is rendszeresen ízelítőt kaptunk arról, hogy mi vár ránk, én szombaton már nagyon vártam, hogy vasárnap reggel legyen és elinduljunk. 

A Börzsönyben lévő Fekete-völgyből indultunk reggel 9:00-kor, ami azt jelentette, hogy 7:30-kor el kellett indulnunk, hogy biztonságosan odaérjünk. Mint megtudtam barátnőmtől, akinek a beszámolóját egyébként itt olvashatjátok, a reggel úgy indult, hogy miután elkezdett bepakolni az autóba, a kocsikulcs beesett valahová a kocsiba és már majdnem hívott, hogy nem tud elindulni, de szerencsére megtalálta a pótkulcsot. Később az eredeti kulcs is meglett. 🙂 Ezután a GPS viccelt meg bennünket, nehogy már teljes nyugalomban teljen az utazás és mindenféle mellékutakon elvitt minket egészen egy “természetvédelmi terület – behajtani tilos” tábláig. Ismét bebizonyosodott, hogy nem kell mindig a gépekre hallgatni, azokat is ember találta fel és sokkal jobban kell bíznia magában az embernek, hogy az az irány a helyes, amit ő elsőre gondolt, így kisebb ijedtség után visszatértünk a kettes útra. 

Még nagyjából 20 percünk volt odaérni, de végül nem késtünk sokat, érkezésünkkor még sokan készülődtek, bakancsot kötöttek, öltözködtek, mi is összekaptuk magunkat és már indultunk is.

Hamar kiderült, hogy bírni fogjuk a gyorsabb csapattal való haladást, úgy is, hogy mint mindig, barátnőm a kutyusát is hozta magával, aki nagyon ügyesen teljesítette a túrát. Nem csodálom, Tatyi mindenhová elkíséri a gazdiját, szerintem az egyik legtöbbet túrázó kutya jelenleg itthon. 🙂

Van egy idézet miszerint “a békés téli táj fölemeli a lelket és lebontja a barikádokat.”  Nem is fogalmazhatnék jobban. Ahogy elindultunk, egyből teljesen magába szippantott a természet, éreztem, ahogy lelassulnak a gondolataim, kinyílnak az érzékszerveim, nincs rohanás, csak a végtelen nyugalom, hallom, ahogy ropog alattam a hó, érzem azt a semmihez sem hasonlítható friss természet illatot. Volt, hogy annyira belemerültem, hogy ha hozzám szóltak, azt sem nagyon érzékeltem, nem bunkóságból, egyszerűen csak elragadott a természet.

Egyből kezdésnek egy meredeken caplattunk felfelé, mondták is a vezetők, hogy ne nagyon öltözzünk be, mert a túra első fele szinte végig felfelé menetelés lesz. Nem vicceltek. Bár rétegesen öltöztem, nedvszívó top meg minden, mégis elég hamar megizzadtam, így biztos, hogy legközelebb még több, vékonyabb réteget fogok magamra venni és vastag kabát nem is feltétlenül kell, ha megfelelő az aláöltözet. Gyönyörű időnk volt, pont olyan, amilyet szerettünk volna, sütött a nap, ragyogott a hó. Minden egyes meredeken való felérés egy-egy kis sikerélmény volt. Felértünk, megpihentünk kicsit, ittunk, ettünk pár falatot és már mentünk is tovább.

Csak ámultam a szépséges tájon, ami a szemünk elé terült. A tiszta idő miatt sokáig el lehetett látni, ami ritkaságnak számít ezen a területen, így igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy láttuk az előttünk nyúló Börzsönyt, a túravezetők pedig a terület történetét mesélték el. Persze a telefonok is előkerültek, mindenki serényen fényképezett a pihenőpontokon.

Ha figyelmesek voltunk, a hóban felfedezhettük a hiúz és borznyomokat, később pedig nem sokkal mellettünk egy muflon csorda haladt el, őket sajnos nem láttam, mire észrevettem volna, továbbálltak.  Megtudtuk, hogy ritkán látni, de medve és farkas is előfordul errefelé. A hegytetőn már eléggé hideg szél fújt, de azért kellemetlennek nem mondanám, mivel elkezdtünk ereszkedni, egyre melegebb lett az idő. Ahogy ereszkedtünk, egyszer csak megláttam a patakot, melyen egy pár alkalommal át is kellett kelnünk. Gyönyörű volt, ahogy a félig jeges-félig olvadt patak csordogált a völgyben.

            a cípőnyom melletti borznyom 🙂

                  erre járt a hiúz is? 🙂

        Valaha volt kisvasút sínek

Ekkorra sajnos a bakancsom kezdte megadni magát a hónak, elkezdett beázni. Így is sokáig bírta, viszont most már biztos, hogy attól még, mert jól bírja a sima hétköznapokon a nedvességet, nem jelenti azt, hogy egy több órás havas túrát is végig kibír, így bakancs terén még van hová fejlődnöm, legközelebb már ezt is tudni fogom. A bakancsra csatolható szegecses/tapadós talppal viszont elégedett vagyok, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint nélküle.

Lassacskán visszaértünk a kiindulópontra, a Fekete-völgybe, így véget ért a csaknem 12 kilométeres túránk, megköszönték a részvételt és elindultunk haza. Hazafelé még megittunk egy kávét, kicsit átmelegedtünk, átvettem a nedves zoknimat, ami határozottan dobott a lábam komfortérzetén, utólag is köszönöm barátnőmnek az emlékeztetőt, hogy rakjak el egy plusz zoknit. 🙂

Miután hazaértem, olyan jóleső fáradtságot éreztem, amit csak akkor érez az ember, amikor valami olyan tevékenységet végez, amiben elfárad, de közben nagyon is élvezi az egészet. Nekem a túrázás egy bakancslistás dolog és most végre eljutottam egy igazi téli túrára. Tavaly is terveztük már, de azon a héten ment ki a bokám, amikor lett volna, így az kimaradt, de tudtam, hogy, ami késik, nem múlik. Az elmúlt másfél-két évben sokkal tudatosabban keresem és igyekszem űzni azokat a tevékenységeket, melyek tényleg kikapcsolnak a napi körforgásból és a séta, gyaloglás számomra például ilyen. Amikor lehetőségem van, rövidebb távokon gyalog vagy jó időben bicajjal közlekedem A-ból B-be. Sokan rácsodálkoznak, amikor kiderül, hogy ilyenkor, télvíz idején is gyalog járok dolgozni például, de élvezem, hogy a napom egy 15-20 perces sétával kezdődik és délután folytatódik, odafelé ráhangolódom a napra, hazafelé segít lerakni a munkát és ha aznap épp mást nem is, legalább ennyit biztosan mozgok. Így is szinte egész nap ülök, kifejezetten jól esik, hogy nem autóba szállok be, hanem a két lábamon megyek haza. 

A tavasz elég sűrű időszak lesz az életemben, de remélem egy pár túra bele fog férni így is, mert most már látom, mennyire fel tud tölteni. 🙂

                        Csipet csapat 🙂