“Az akadályok valójában lehetőségek, hogy teszteljük önmagunkat, új dolgokat próbáljunk ki, és végül diadalmaskodjunk” (Ryan Holiday)
Nem is találhatnék ide illőbb idézetet, mint a fenti. A múltheti spartan terepfutó verseny tökéletesen megmutatta, hogy mire vagyok képes, ha elhiszem, hogy képes vagyok rá. De hogyan is kerültem én egy spartan race-re? November tájékán dobta fel az ötletet a főnököm, miszerint több kollégával együtt indulnának egy ilyen versenyen és nincs-e kedvünk nekünk is csatlakozni a csapathoz. Tudtam, hogy miről van szó, mert a családban egyszer már, jópár éve felmerült, hogy induljunk, az sajnos végül nem jött össze, de már akkor nagyon jó mókának, csapatépítőnek tűnt az egész, úgyhogy a kolléganőmmel lelkesen igent mondtunk, így végül egy 6 fős csapattal álltunk rajthoz vasárnap.
Az, hogy ki, hogy készül egy ilyen versenyre, szerintem egyénfüggő – van, aki már régóta rendszeresen fejleszti az erejét, tehát már “alapból” erős és inkább az állóképességén kell javítani, és van, aki rendszeresen fut és inkább az erejét kell fejleszteni – na, hát nekem mindkettőre kellett gyúrni, csak, hogy ne legyen unalmas az élet. 🙂 Futottam, crossfit edzésre jártam, bicajoztam, illetve edzőteremben vagy néha otthon végeztem súlyzós edzést és persze jógáztam is, ami szintén sokat tett ahhoz, hogy meg tudtam csinálni ezt a versenyt, de erről majd később.
Szóval mindennel együtt nagyjából 5 hónapot készültem, úgy érzem elég volt, persze mindig, mindenből lehet több és több, de egyrészt annak szerintem soha nincs jó vége, másrészt azért én szeretem, ha a sportolás vagy egyéb hobbi mellett másra is jut időm, igyekszem megtalálni az egyensúlyt a család/barátok-munka-hobbi egyvelegben és, még ha néha mást is kell éppen előtérbe helyezni, alapvetően nálam a család van az első helyen.
Az egyensúly megtalálása ezen a hétvégén nagyon jól sikerült, mivel a férjem is velünk tartott, így együtt is tudtunk időt tölteni, de hogy ő se unatkozzon, elment egy közelben lévő motoros edzésre, mialatt mi a barátnőmmel megnéztük Kaposvárt, utána pedig hármasban ellátogattunk egy nagyon régóta nem működő motocross/endurocross pályára, Cserénfára, ahol a férjem ismét kiélhette motoros vágyait, miközben mi élveztük a természet lágy ölét és kattintgattam a képeket.
Nade vissza a spartanra. Mire a nagykanizsai szállásra értünk szombat este, bár jól palástoltam, kellőképpen izgultam, különféle verziók játszódtak le lelki szemeim előtt, hogy vajon mit tudok majd megcsinálni és mit nem, vajon mennyi burpee-t kell majd csinálnom (ezzel lehet kiváltani, ha egy akadályt nem tudsz teljesíteni, a 4 ütemű fekvőtámasz egy verziója, 30 db-ot kell csinálni), még este az ágyban is képeket nézegettem #spartanracehungary hashtaggel az instagramon, hátha látok 1-2 akadályt… Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme, csak feleslegesen paráztatom magam, úgyhogy el is tettem magam másnapra. Szerencsére jól aludtam, úgyhogy vasárnap reggel nagy lelkesen ébredtem és öltöztem a megmérettetésre, passzos sportcucc, hogy még véletlenül se akadjon be semmi, terepfutó cipő, ékszerek le, szoros hajgumi, kiadós reggeli. Felvettük a barátnőmet és igazából már készen is álltunk.
A parkoló, ahol meg tudtunk állni, 2-3 kilométerre volt a versenyközponttól, itt találkoztunk a csapattársakkal és együtt sétáltunk át a helyszínre, így a bemelegítés is megvolt, bár a rajt előtt is volt közös bemelegítés, én nem is tudom, hogy mi ütött belém, alapvetően nem vagyok egy harsány, a középpontban lévő valaki, sőt, idegen környezetben eleinte inkább visszahúzódó vagyok, viszont ez most nem így volt, a bemelegítést is nagyon élveztem, ugrándoztam, futkorásztam, vigyorogtam, egyszerűen magával ragadott az egész hangulat és már nagyon vártam a rajtot.
vidám versenyzők 🙂
13:00-kor aztán végre elrajtoltunk. Az első akadály nem volt nehéz, palánkok alatt/felett kellett át és- felmászni, utána egy meredek dombon felfutni. Itt láttam meg először a férjem, aki az egész versenyt gyakorlatilag lefutotta velünk, ott volt szinte minden akadálynál, egy-két helyen ment előrébb, hogy például, amíg mi átkelünk a folyón, addig neki legyen elég ideje megkerülni azt és közben készítette a jobbnál jobb képeket. Baromi jó érzés volt látni egy-egy akadálynál és hallani a biztatását, itt is köszönöm neki! 🙂 Ezután homokkal teli zsákokat kellett cipelni a vállunkon, viszonylag sokat mentünk, legalábbis annak tűnt, de bírható volt. Jól kimelegedtünk, így pont jól jött következő akadályként egy kisebb vizes gödörben való átgázolás, ez nem is vészes, gondoltam, de sejtettem, hogy lesz még itt víz…
Ezután jött az egyensúlyozós akadály, ahol a többi ember mozgása miatt egy folyton le-fel mozgó gerendán kellett átmenni. Hello, jóga! – gondoltam, itt az ideje bizonyítani. Legnagyobb örömömre sikerült ez az akadály és erre vagyok az egyik legbüszkébb, biztos vagyok benne, hogy a jóga miatt tudtam megcsinálni. Kérlek nehogy azt higgyétek, hogy nagyképű vagyok, de muszáj megemlítenem, hogy a csapatból egyedül nekem sikerült átmennem a gerendán, sikerült kizárnom a körülöttem lévő kiabálást, szurkolást és csak arra figyelni, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom.
finding the balance
Nem emlékszem sorrendben az összes akadályra, de ezután még volt sok “pókháló”, amikor egy hálóban kell különböző magasságokra fel-lemászni, ezek jól mentek, bár igyekeztem nem lenézni mászás közben, volt sok palánkmászás, a magasaknál a fiúk bakot tartottak és úgy mentünk át, volt cement hordás vödörben, volt több majomlétra, az első sajnos nem sikerült, a felénél leestem, így mentem burpeezni, volt zsákfelhúzás csörlőn, volt golyócipelés, dárdadobás és persze a vizes akadályok, amiből a legjobban a 2. sokkolt le, amikor konkrétan nyakig merültünk a hideg-sáros folyóba és a másik oldalon kötél segítségével kellett felhúzni magunkat a sáros, iszapos emelkedőn. Annyira hideg volt a víz, hogy éreztem, ahogy gémberednek el a végtagjaim, kezdem kapkodni a levegőt és mozogni kell, egy-két káromkodás is elhagyta a számat.
egy jó kis iszapos fürdőt? 🙂
Itt nagyon sokat segített, hogy hallottam a férjem, hogy hajrá, vesd bele magad, ne gondolkozz. Úgyhogy belevetettem. 🙂 Ezenkívül még a verseny vége felé kellett egyszer tóba bemenni és ott a vízbe helyezett palánk alatt alámerülni és átbújni, szóval itt aztán tényleg a fejünk búbjáig vizesek lettünk, de amennyire féltem az alámerüléstől, annyira könnyen ment. Azért megkértem az egyik csapattársam, hogy várjon meg a túloldalon. 🙂
vádligörcs rulez
A 21 akadályból hármat nem tudtam teljesíteni, a már említett majomlétrát, aminek a felénél estem le, a kötélmászást megpróbáltam, de olyan vizes/sáros volt a kötél, hogy facsarni lehetett belőle a vizet, be kellett látnom, hogy ez most nem fog menni, a célbadobást dárdával pedig úgy, ahogy volt kihagytam, akkora volt a sor, hogy mire odajutottam volna, addigra megcsináltam a burpeeket. Az egyensúlyos akadály mellett, amire nagyon büszke vagyok, az a karikás majomlétra, én legalábbis így hívom, ahol karikákon kellett átlendülni a másik oldalra. Ez egy “biztos nem tudom megcsinálni” akadály volt, az egyetlen, amiről tudtuk, hogy lesz és biztos voltam benne, hogy nem fog menni… A pálya vége felé rakták be és úgy álltam oda, hogy én bizony nem burpeezem ma már többet, mert az szívás, így hát nem volt más választásom, át kellett mennem. Sikerült eltalálnom a lendületet, éreztem, hogy tartani is tudom magam, amíg lendülök és így át tudtam lendülni az egyik karikáról a másikra, majd a harmadikra, negyedikre, ötödikre és meg tudtam csengetni a kis csengettyűt a végén. Amikor leugrottam hatalmas vigyor lehetett az arcomon, annyira örültem, hogy sikerült, pacsit is kaptam az egyik önkéntes felügyelőtől. 🙂 Kinéztem, ott állt a férjem, ő is vigyorgott és mutogatta, hogy ez az! Sok nagyon jó pillanata volt a versenynek, de ez volt a legjobb. 🙂
Jelentős sérülést szerencsére nem szenvedtem, az utolsó palánkos akadályon egy másik versenyző csajszi orrba vágott véletlenül a könyökével, ahogy lendült, ez még egy kicsit érzékeny, illetve 1-2 horzsolás van a térdemen meg persze izomlázam volt másnap nagyjából mindenhol. 🙂 De ezek benne vannak, én is ráléptem az egyik lány lábára az egyik pókhálón.. Napokkal a verseny előtt féltem, hogy az izgalom vagy a versenydrukk miatt nem figyelek és történik valami, de az izgalom elmúlt, ahogy elrajtoltunk, versenydrukk meg nem igazán volt bennem, mert nem érdekelt, hogy hányadikok leszünk, az élmény miatt mentünk.
Húzd meg jobban, menjen a munka!
Azóta sem néztem meg, hogy hol végeztünk és ahogy tudom a többiek sem. Egyszerűen annyira másodlagos volt ez, annyira nem ez számított és nem számít most sem. Az élmény, a csapatmunka, egymás támogatása volt a lényeg, nagyon jól esett például, hogy a főnököm többször megkérdezte verseny közben, jól vagyok-e, egészen más szituációban láttuk egymást a kollégákkal, mint a megszokott munkahelyi környezetben. Amikor másnap dolgozni mentem, átjárt egy hiányérzet, hogy most akkor ennyi volt? A sport persze marad az életemben, de annyit beszéltünk erről a versenyről, úgy készültünk rá, hogy fura, hogy vége, megcsináltuk. Lesz még nyáron is verseny, hívnak is páran, de egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy elmegyek, pedig életem egyik legjobb élménye volt ez a nap és úgy érzem, könnyen függővé válhat az ember, ha elkapja a hév. Biztos, hogy valamikor szeretnék még egyszer elindulni, barátokkal, családdal csapatban, a férjemmel vagy a tesóimmal vagy mind együtt, de most még nem tudom, hogy ez még ebben az évben lesz-e vagy majd egyszer, valamikor. Megértem azt, akit ez az érzés éltet, amit egy-egy ilyen sikeres verseny után érez az ember, mert tényleg jókora adrenalin bomba, hogy megcsináltam és simán elhiszem, hogy van, akinek egyszerűen kell a létezéséhez ez az érzés minél többször. Én viszont úgy érzem sokáig fogok tudni ebből az élményből, teljesítményből táplálkozni. 🙂
Mivel van versenyző a családban a férjem személyében, alapvetően én inkább a támogató szerepben, mint a versenyzőében látom magam. Bevallom, nagyon jó érzés volt most egy kicsit a másik oldalon lenni, az lenni, akit támogatnak, akinek szurkolnak és nem, aki támogat, aki szurkol, jó volt megmérettetni magam, és igen, jó volt hogy egy kicsit én voltam a középpontban és nem a háttérben (a háttér egyébként szerintem ugyanúgy nagyon fontos egy versenyző életében.)
Viszont folyamatosan ott van bennem az érzés és a vágy, sokkal inkább, mint bármilyen verseny vagy megmérettetés előtti izgalom, hogy 31 éves, férjes nő vagyok és számomra a jövőben a legfontosabb az, hogy legyen egy szép családom, gyerekeim, hogy jó anya és feleség legyek. Tudom, ez ma már nem mindenki számára igazán “menő”cél, de ez nem is baj, hála az égnek, mindenki élheti úgy az életét, ahogy szeretné. :), mégis, szerintem ezek a “legmenőbb” dolgok az életben. 🙂 Nyilván ez nem fogja kizárni, hogy pusztán hobbiból el-elinduljak ilyen-olyan versenyeken, de a hangsúly nálam a sportolásban nem ezen van, hanem azon, hogy jól essen, még ha fáj is, az is tud jól esni, hogy egészséges legyek tőle, formáljon testileg és lelkileg és örömet okozzon. Nagyon nagy büszkeséggel fogok emlékezni erre a napra, hogy hideg, sáros vízben gázoltam, hogy felmásztam a magasba, hogy sok kilós zsákot és golyót cipeltem, hogy karikákon lendültem át, mert őszintén, nem gondoltam, hogy képes vagyok ilyesmikre, de az vagyok és ezt nagyon jó tudni, rosszabb, negatívabb napjaimon elővenni. De, ahogy sétáltunk át a versenyközpontba, összefutottunk a férjem egyik csapattársával, aki a feleségével jött és amikor megkérdeztük, hogy ti is indultok-e , amire az volt a válasz, hogy “csak én, mert a feleségem pocakjában már ott a baba” , akkor azért átfutott rajtam az érzés: de jó lesz, ha már mi is itt tartunk. Mert hát van ám gyerekfutam is a spartanon.. 🙂
Addig persze ide nekem a hegyeket, dombokat, sáros vizeket, futócipőt és biciklit, de a kismama jógát még ezeknél is jobban várom. 🙂
Azt hiszem, legyen ez a zárószó és, hogy lássátok is miről írtam, álljon itt egy kis galéria még egy pár képpel, hátha egy kicsit átjön, mennyire nagyon jól éreztem magam. A képekért még egyszer köszönet a férjemnek! <3
Kommentek