16-17 éves lehettem, amikor a gimis “legjobbbarátnőmtől” kaptam egy kis piros babazoknit ajándékba. Akkortájt sokat beszélgettünk arról, hogy mi lesz ha majd felnőttek leszünk, feleségek, anyukák. Mint sok legjobbbarátnő, elképzeltük, ahogy együtt tologatjuk a babakocsiban a babáinkat, játszótérre megyünk meg ilyesmi. Tinikoromban sokat álmodoztam arról, vajon mennyi gyerekem lesz. Nyolc, mindig ezt mondtam, persze viccből, de valahogy szerettem a nyolcas számot. Bár ez csak amolyan tinikori ábrándozás volt, gondoltam, hogy igazából nem lesz 8 gyerekem soha, de az biztos, hogy mindig is nagy családot szerettem volna.
Az én családom is az, olyan, mint egy nagy, kusza, hangos olasz család és én ezt szeretem, szerettem már gyerekkoromban is. Mozaik család, így hívják ezt ma modern szóval, akkor persze még nem létezett ez a szó, csak azt láttam és tapasztaltam, hogy mennyire jó, hogy ilyen sokan vagyunk és mind szeretjük egymást, akár elváltak a szüleink és újraházasodtak, akár édestesók vagyunk vagy éppen “csak” az egyik szülőnk ugyanaz a személy. A testvér már önmagában érték és a szüleinknek mindig fontos volt, hogy már gyerekkorunkban is meglegyen a kapocs a bátyáinkkal, öcsénkkel. Szerintem jó munkát végeztek. Nagy érzelmi biztonságot ad nekem a tudat, hogy ha bármi fájdalom, baj, veszteség érne, akkor számtalan hely, személy van, akihez fordulni tudok a szüleimtől kezdve a tesókon át a nagynénikig és keresztszülőkig. Nagy értéknek tartom ezt. Mindemellett nem telepszünk egymásra, nem vagyunk együtt állandóan, van, akivel ritkán tudunk találkozni, hiszen mindenki éli a saját életét a saját családjával, de tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, bármikor mehetek.
Így tehát számomra ez a példa, így nőttem fel és természetesnek gondoltam, hogy nagy családom lesz és hogy a saját családomban mindent nyíltan, őszintém megbeszélünk, nincs szőnyeg alá seprés, nincs titkolózás.
Szóval a piros zokni… azóta is, most már 15 éve jön velem mindenhová, akárhová költöztem, akárhol éltem, velem volt, valahova elrejtve. Legtöbbször a fiókban pihenve, hogy előbujjon ha majd eljön az idő. Egy ideje elővettem, most is egy szekrényben van, de látható helyen. Néha lopva ránézek.. Úgy néz ki, mintha egy tök új pici zokni lenne, akár tegnap is vehettem volna a gyerekosztályon, aztán mire odajutok igazi muzeális darab lesz, retro piros zoknija lesz Gusztikának. Így szoktuk hívni a férjemmel a leendő gyerekeinket, Gusztikák. Viccből persze.
Miért írok most erről? Most… májusban kezdtem írni ezt a bejegyzést, Anyák napján. Azóta nem fejeztem be.. mert minek foglalkozni vele, ez az érzés is majd elmúlik. De nem múlik és az az igazság, hogy már unom magam. Muszáj kiírni magamből az érzéseimet, különben begolyózom.
Unom, hogy amikor valakiről kiderül, hogy babát vár, vigyorogva gratulálok és azt érzem, teljes szívből örülök neki és tényleg örülök is, hiszen csodás dolog veszi kezdetét. Aztán másnap reggel felkelek és megmagyarázhatatlan(?) szomorúság jár át. Hogy miért nem én is, hogy mikor én. Unom, hogy bár szuper életem van, mindenem megvan és még sokkal több is, mint, ami szükséges lenne, időről-időre mégis rossz kedvem lesz attól, ami még nincs. Unom, hogy annak ellenére, hogy hiszek abban, hogy minden okkal történik, akkor, amikor itt az ideje, amit az élet többször is bizonyított már nekem, hogy bár olyan dolgokat csinálok, olyan terveim vannak, melyek egyre közelebb és közelebb visznek ahhoz, akivé válni szeretnék és bár tudom, hogy mindezt érdemes még azelőtt, hogy anyává válnék, mégis azt érzem, legszívesebben előretekerném az óra mutatóját és előrelapoznám a naptárat oda, amikor egy kisbaba nyugszik a mellkasomon hajlani kettőkor. Várom, hogy a szinte napi jógától, amitől egyre inkább érzem, hogy lassan, de biztosan erősödik a testem, vajon mikor fogom azt érezni, hogy a lelkem is olyan erős már, hogy könnyedén elengedek dolgokat, embereket, negatív energiákat, érzéseket, hogy elfogadok mindent úgy, ahogy az az adott pillanatban van, nem arra gondolva, hogy mi volt azelőtt és nem arra várva, mi lesz ezután. Számomra ez az egyik legnagyobb feladat az életben.
Unom, hogy ha megkérdezik, nálatok mikor jön a baba, nyugodtan előadom, hogy ekkor meg akkor tervezzük és ezért meg azért van most így meg úgy, aztán otthon meg bőgök. Nem igazán tudok mit mondani, amikor azt mondják “még van időtök, nem kell rohanni” – hiszen 32 éves vagyok maholnap és egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez részemről rohanás lenne. Pedig tudom, hogy csak biztatnak, jót akarnak. Mikor meg azt mondják, mi van, ha kicsúszol az időből, azt még jobban unom, hiszen titokban attól félek én is, mi lesz ha valami nem lesz rendben és nem vagyok már huszonkettő, hogy legyen még 10 évem. Unom, de inkább megdöbbenek, amikor felmerül, hogy akkor miért szóltál a férjednek, hogy abbahagyod a gyógyszert? És unom, hogy vannak, akik tényleg azt gondolják, jó ötlet a világra hozni úgy egy gyereket, hogy arra a másik fél még nem áll készen. Hiszen azt a gyereket fel is kell nevelni, szeretetben, együtt. Unom, hogy mindezzel tisztában vagyok, hogy igyekszem a tőlem telhető legtürelmesebbnek lenni, mégis egyre gyakrabban kapom magam kétségbeesett sürgetésen. Unom, hogy olyankor egy gyenge valakinek érzem magam, aki megint nem volt képes felülemelkedni önmagán. Unom, hogy megfogadom, hogy akkor mostantól.. unom, hogy megszegem.
De leginkább azt unom, amikor kevesebbnek érzem magam attól, hogy én nem vágyom hatalmas nagy elismerésekre, világraszóló sikerre, “csak” arra, hogy anya legyek, legyen egy szép családom és közben csináljam a saját dolgaim, haladjak a saját utamon, a saját tempómban. Na, amit nem unok, az a kis piros zokni. Azt sosem fogom megunni.
Kommentek