Még nyáron vettük a fejünkbe a barátnőmmel, hogy a szeptember 28-29-i hétvégén újra elmegyünk túrázni. Ki is néztünk egy konkrét ausztriai túrát, ami viszont betelt mire jelentkeztünk. Ez sem szegte kedvünket és már “csakazértis” megtartottuk ezt a hétvégét túrázós hétvégének, csak azt kellett elhatározni, hogy merre is induljunk.
Gyakorlott túrázóként erre a barátnőm adta meg a választ és lett az úticél Cserépfalu, ami nevével ellentétben már nem falu, hanem egy tüneményes kis község Egertől 20 kilométerre, egy csomó szép parasztházzal, igazi vidéki romantika hangulattal. Több túraútvonal is található a környéken, sok-sok látnivalóval. Mivel én személyesebb hangvételűre szoktam venni az írásaimat, így nem is igazán szeretnék kitérni most sem részletesen arra, hogy konkrétan miket lehet errefelé megnézni, de amit lehetett, azt mi megnéztük 🙂 A google és társai pedig írnak az itt található látnivalók eredetéről, történetéről, akit ez bővebben érdekel, seperc alatt megtalálja.
Mivel a szállásunk egy egész parasztház lett végül, felmerült, hogy a férjeink is tartsanak velünk. Végül hárman vágtunk neki a hétvégének és Tatyi, a barátnőmék kutyája. Az én férjem más elfoglaltságai miatt nem jött, amit bevallom, sajnáltam, de bármennyire is nehéz, tiszteletben kell tartani, ha a másiknak más dolga van vagy épp nincs kedve valamihez, még akkoris ha azt érzed, te nagyon megosztanád vele az élményt. Ha erőltetjük, csak rontunk a helyzeten. Emiatt kissé nehéz szívvel indultam el, miközben éreztem, hogy nem feltétlenül baj, ha ezt a hétvégét most külön töltjük és tudok teljesen magamra koncentrálni, kiszakadva kicsit a mindennapi rutinból.
Már péntek este elindultunk, így a szombat is már majdnem teljes egészében szólhatott a túrázásról, aminek csak az mondott kissé ellent, hogy este még lecsusszant egy kis pálinka is a vacsora mellé, végül hajnali kettőkör mentünk aludni és egyikünk sem forszírozta a korai kelést. Így végül dél körül indultunk el. Alig tettünk meg pár lépést, egyszercsak azt vettük észre, hogy a szállás tulajának gyönyörű szép golden retriever kutyája szalad utánunk, így végül ő is csatlakozott hozzánk egy darabon, aminek köszönhetően a barátnőm kutyája, aki egy igazi túrázós kutyus, sem volt kutyatársaság nélkül, amit láthatóan élvezett.
Beni, a golden retriever aztán később többször jelezte, hogy akkor ő itt most megállna, neki elég volt a túrázásból, sok vicces percet okozva nekünk. 🙂 Amikor meg már tényleg megállt és a “motivációs falatok” sem motiválták, viszont volt még hátra jópár kilométer, úgy döntöttünk visszafordulunk, hazavisszük a kutyát és a vasárnapra tervezett útvonalat tesszük meg szombaton. Így aznap láttuk a Suba-lyuk barlangot, ahol a neandervölgyi ember maradványait találták és ahová egy jó kis combos, köves kaptatón jutottunk fel, a tornácos parasztházakat, a “kisamerikai” barlanglakásokat, ahol az 1920-as/30-as években, de még 1970 körül is éltek szegény családok, a borospincéket, a Millenium-kilátót és a kaptárkövet (kúp alakú kőtorony) , másnap pedig Ódor avagy Odorvárat, ahová a gyönyörű őszi erdőn keresztül vezetett az út és állítólag innen nyílik a bükk egyik legszebb kilátása, amivel nem is nagyon lehet vitatkozni.
Számomra ez a túrázás legnagyobb élménye, a természet, a csend, a nyugalom. Időről-időre, van, hogy gyakrabban, van, hogy ritkábban, de muszáj kiszakadnom kicsit az “életből”, a mindennapokból és kevés olyan dolog van, amikor ki tudok úgy kapcsolni, mint amikor kint vagyok a természetben, mindenféle kényszer, mindenféle “KELL” nélkül. Bevallom, úgy vártam már ezt a hétvégét, mint a Messiást, úgy éreztem, nagyon itt van már az ideje egy nagyobb horderejű kiszakadásnak, mert most nem elég, ha kimegyek sétálni a parkba, nem elég ha megcsinálom otthon a napi jógát és aztán folytatom a napi rutint. Ami nem baj, mert ez az élet, megyünk, csináljuk, éljük és ez tök rendben van. De szerintem nagyon fontos, hogy az ember bevallja, legalább önmagának, hogy bizony van olyan, amikor a mindennapok túlcsordulnak, és sok tud lenni. Ez a határ mindenkinél máshol van, van, aki állandóan pörög és nincs szüksége ilyesmire (szerintem fontos lenne néha mindenkinek lelassulni és önmagába néznie egy kicsit, de mások döntéseit én nem hozhatom meg..) de én tudom magamról, hogy nem ilyen vagyok. Amellett, hogy társasági embernek tartom magam, szeretem a nyüzsgést, barátokkal lenni, beszélgetni, ide-oda menni, emellett érzem, amikor már nagyon szükségem van az egyedüllétre is, nem feltétlenül fizikailag, de a gondolataimmal mindenképp, arra, hogy csak úgy legyek, tegyek-vegyek, anélkül, hogy abba bárki, bármit beleszólna. Nagyon háklis vagyok a magánéletre, a magán és intimszférára, vagy épp annak hiányára. Nálam viszonylag gyakran van ilyen időszak, de ezt általában megoldom azzal, hogy munka után nem egyből hazamegyek, hanem sétálni a parkba vagy jógázom vagy csak ülök és olvasok kicsit és csak utána vetem bele magam a többi feladatba.
Szóval szerintem nem ciki vállalni, hogy az élet nem csak annyi, hogy bemegyünk dolgozni, elmegyünk mozogni/edzésre/szórakozni/akármi, megcsináljuk a vacsorát, másnap meg kezdődik minden elölről, hanem van, hogy annak ellenére, hogy amúgy minden alapvetően jó és baromi szerencsés életed van, mégis lemerülnek kicsit az érzelmi elemek, amikor bármennyire is szeretnél mosolyogni, aznap nem megy, mert X… mert megbántottak, mert bármennyire szeretnél valamilyen lenni, nem vagy olyan, nem tudsz valamit elengedni, elfogadni vagy épp aggódsz a jövő miatt, rágódsz a múlton vagy akármi más miatt szeretnél egy kicsit egyedül lenni önmagaddal, lerendezni a gondolatokat. Mert kaphatsz bármennyi tanácsot, meghallgathatsz bármennyi véleményt, vannak dolgok, melyekkel kapcsolatban az ember végül csakis önmagában tud dűlőre jutni.
Nem tagadom, eleinte még kattog, jár az agyam. Ez lesz, az lesz, az volt, így volt, azt kell megcsinálnom, ha hazaérek, vele ezt kell megbeszélnem, neki azt kéne megmondanom, azt kell megkeresnem, satöbbi. Aztán egyszercsak már nem gondolok semmire, egyszerűen csak beszippantom azokat az illatokat, melyeket soha máshol nem érzek, nézem a gyönyörű tájat, a gyönyörű őszi színeket, melyeket soha máshol nem látok, élvezem, hogy gyalogolok, hogy érzem azt a jóleső fáradtságot, és tudom, hogy baromi szerencsés vagyok, hogy megtapasztalhatom mindezt, hogy azok az emberek, barátok vannak körülöttem, akik és, hogy van egy férjem, aki vacsorával várt haza.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: