Még télen vettem magamnak egy tandem siklóernyőzős kupont, remélve, hogy amint beköszönt a jó idő, minél előbb fel is tudom használni. Így amikor április közepén hirtelen nyár lett, írtam is a szervezőknek, hogy jönnék, mikor lehet.
Sajnos az első időpontot az eredetileg foglalt helyen, a csörlő elromlása miatt, pár órával a foglalt időpont előtt lemondták, illetve le kellett volna mennünk Tatára, ami aznap nem jött össze. Utána még 2 alkalommal próbálkoztam időpontot foglalni, de egyéb elfoglaltságok miatt egyik sem volt igazán jó. Csalódott voltam, főleg az első elmaradt időpont után, mert már előző este úgy feküdtem le, hogy másnap “repülök”, nagyon nagyon vártam. De, mint ahogy eddig már nagyon sokszor tapasztaltam a saját bőrömön, az élet kárpótolt, egy újabb történés, ami azt bizonyítja, hogy minden akkor történik, amikor kell és úgy, ahogy kell, ha kellően türelmesek vagyunk. Ami persze tök nehéz, ha valamit nagyon szeretnénk, de igyekszem megjegyezni..
Honnan is jött nekem az ötlet, hogy mindenféle biztosítás nélkül, csak a szélre és persze a gyakorlott siklóernyő pilótára bízva magam, repüljek? Nem is tudom.. mindig is vonzott, csodálattal néztem az égre, amikor megláttam egy siklóernyőst, hogy fú, de jó lehet neki. Azt hiszem ez egy ilyen “egyszer élünk” dolog, mindenképp ki szerettem volna próbálni.
Eleinte bungee jumpingon gondolkoztam majd azt találtam ki, hogy milyen jó lenne 30 éves korom előtt vagy inkább a szülinapomon kiugrani ejtőernyővel egy repülőből. Aztán amikor megláttam az árat, kicsit lankadt a lelkesedésem, illetve az sem mellékes, hogy október végén születtem, amikor talán már nem nagyon ajánlott olyan magaslatokból csak úgy ugrálgatni.. 🙂 Viszont a vágy arra, hogy kipróbáljam milyen a levegőben, megmaradt, így amikor megláttam, hogy lehet venni siklóernyős kupont, egyértelmű volt, hogy akkor ez lesz a repülős élmény. Onnantól meg már -majdnem- egyenes út vezetett odáig, hogy 1100 méteren ültem egy hintában gyakorlatilag.
A 4. próbálkozásra végre sikerült összehozni az időpontot, igaz esővel és viharokkal riogattak a hétvégére, gyönyörű napos idő volt, bár nem igazán hittem el, hogy végre tényleg ott vagyunk, addig amíg rám nem tették a hevedert és el nem kezdett húzni felfelé az autóra erősített csörlő. Mivel aznap én voltam az utolsó delikvens, a pilóta megkérdezte, hogy állok a hullámvasúttal, mert hát hamár így alakult, hogy ilyen jó kis szelek járkálnak errefelé, ő elvinne egy rendes repülésre, nem csak egy 10 perces bemutatóra. Persze egyből rávágtam, hogy nagyon jól állok a hullámvasutakkal, mert tényleg, imádom a vidámparkokat, az óriás csúszdákat, a hintákat. Kiskoromban, amikor megláttam egy játszóteret, egyből mondogattam, hogy “hintááánnni, csúszdááánni!” – a szüleim szerint legalábbis.
Szóval, nosza, hullámvasutazzunk a levegőben! A pilóta persze tökre örült, hogy éljen, benne vagyok és neki sem kell kihagynia ezt a jó kis szelet. Hogy később mennyire örült, arról majd mindjárt… 🙂 Indulás előtt felvettem a sisakot és a beülő zsákot, a pilóta elmagyarázta, hogy mit hogyan kell csinálni, mikor és meddig kell futni, hogyan húzom be magam az ülőkébe, mikor kell meghúzni a huzalt, hogy leoldjon a csörlő, összecsatolta, ahol kellett és rámerősítették a csörlő végét. Ekkor azért már eléggé izgultam.. Végül elindult a csörlős autó, elkezdtünk futni és hopp, már fel is emelkedtünk.
Persze visítottam, annyira jó volt, de közben meg olyan száz méternél már azt éreztem, hogy na, ez itt okés is lesz, tök szép a kilátás már innen is. 🙂 Nade nem tudtam ezen sokat gondolkozni, mert szólt a pilóta, hogy akkor csináljuk meg a képeket, kezembe adta a zsákhoz erősített szelfibotos kamerát, a kezem persze remegett kissé meg izzadt. Elkészült a felvétel, csuknám össze a botot, amikor megszólalt a pilóta, hogy “most, húzd meg a huzalt!” Ahogy kell, le is fagytam egyből, milyen huzalt és jaj, még nem raktam el a botot és úristen, le fog esni (teljesen elfelejtettem, hogy a zsákhoz van rögzítve), miközben a pilóta mondta újra, hogy “na húzd, húzd!” Szóval végül meghúztam, a csörlő pedig leoldott.
Kezdtem megnyugodni. Szépen szálldogáltunk, fokozatosan emelkedtünk felfelé, láttam a Dunát, a fákat, a mezőket, a reptéren a kocsik még egész kivehetőek voltak, valahol mellette állhatott a férjem, akinek nagyon köszönöm, hogy eljött velem. Majd a pilóta elkezdett légáramlatokat keresni, volt egy kis műszere, ami jellegzetesen csipogó hangot adott ki, amikor felfelé áramló légáramlatba kerültünk. Nagy körökben haladtunk felfelé. Minden egyre kisebb lett, egyre szélesebben és hosszabban láttam a Dunát, a paksi atomerőmű is ott állt teljes nagyságában.
Aztán egyszer csak elkezdtem émelyegni. Hát erre nem számítottam- futott át egyből az agyamon. Kezdte megviselni a gyomromat az állandó légáramlat keresés és felfelé emelkedés, majd néha egy kis süllyedés. Sok száz méteren lehettünk, mikor már öklendeztem is. Fú, mondom, ez így nem lesz jó, itt van alattam ez a gyönyörű táj, én meg öklendezem..
A pilóta folyamatosan beszélt hozzám, nyugtatgatott, hogy “ügyes vagy, jól csinálod!” “nézd, ott egy madár!” “nézd, milyen közel van a felhő!” Jött egy áramlat és kissé megbillentett, mire újra öklendezni kezdtem. A pilóta mondta, hogy egyenesen előre nézzek, mély levegő orron be, szájon ki. Ezután hol jobban lettem, hol újra émelyegtem. Jobb pillanataimban készült még pár felvétel. Félelmetes. 🙂
1100 méteren voltunk ekkor, több, mint 1 kilométerre a talajtól. Teljes Kalocsa kivehető volt, mint egy kis makett úgy nézett ki alattunk a táj. Elképesztő. Nem is igazán hiszem el, hogy én, aki félek a magasságtól, ilyen magasan voltam. Igazság szerint, ezért is szerettem volna mindenképp kipróbálni, hogy legyőzzem ezt a félelmet. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, most nagyon kell az ütemes be- és kilégzés, különben elfog a páni félelem, hogy ennyire magasan vagyok, de ez szerencsére nem történt meg.
Csak a fránya öklendezés maradt meg. A pilóta megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ez előfordul és ha jön, aminek jönnie kell, akkor csak hajoljak ki oldalra.. És persze általában készül zacskóval, de most ponnntt nincs nála. Éljen..! Tök ciki, még a végén lehányom szegényt.. – gondoltam. Azt hiszem látta rajtam, hogy már nagyon szenvedek a koncentrálástól, hogy ez mégse történjen meg, úgyhogy elkezdtünk ereszkedni. No, és akkor, amikor már nem is voltunk annyira magasan, amikor már majdnem leértünk… nem bírta tovább a gyomrom a liftezést, sajnos kijött, aminek ki kellett jönnie. Hát ez van. Még egy bocsánatot ki tudtam nyögni, aztán kimerülve vártam, hogy földet érjünk. De legalább szerencsére ki tudtam hajolni oldalra..
Amikor leértünk, totál kifáradva ültem a földön. Egy nádas szélére szálltunk le, néhol kicsit süppedős volt a talaj, mellette veteményes. Amikor már fel tudtam állni, segítettem a pilótának összehajtogatni az ernyőjét, elküldtem a férjemnek a koordinátákat, hogy hol vagyunk és értünk jött. Visszamentünk a reptérre, elköszöntünk egymástól, majd elindultunk hazafelé. Útközben megálltunk még a városban, a férjem evett egy gyrost, próbáltam enni belőle, de még mindig kavargott a gyomrom, így legközelebb csak este ettem.
És, hogy ajánlom-e a siklóernyőzést? Még szép! Életre szóló élmény, az biztos. Soha nem felejtem el egyetlen pillanatát sem.