Bár a cím kicsit csalóka, hiszen nem túráztuk körbe Montenegrót, viszont mivel sikerült az ország egyik legtávolábbi városába mennünk nyaralni, úgy érzem mégis helytálló.
A férjem persze 10 perc alatt összedobta a cuccait, én éjfélig pakolgattam, rossz szokásom, hogy amikor összepakolok egy-egy utazásra, akkor tör rám az olthatatlan szelektálási vágy is. Megtalálok rég elfeledett ruhadarabokat a szekrény mélyén, rájövök, hogy az a kis póló már nem kell és legszívesebben egész este csak rendet raknék, zsákokba pakolnám a továbbadható cuccokat és csak utána raknám össze az utazásra szánt táskát. Namost, ez össze is jöhetett volna, ha időben elkezdtem volna összepakolni, ahogy azt előre eltervezem. De aztán becsúszott egy utolsó pillanatos munkahelyi feladat, amit még mindenképpen be akartam fejezni a szabadságom előtt. Így este fél 7-ig még fordítottam, utána viszont kezdtem átadni magam a holiday hangulatnak.
Mire éjfél körül mindennel végeztem (pakolás, rendrakás, mosogatás – mint érzékeltettem, szeretek úgy elmenni szabira, hogy ha hazaérek, ne a takarítás legyen az első feladatom..) a férjem már aludt, vagy legalábbis próbált, egy folyton molyoló feleség mellett.. Én viszont csak forgolódtam legalább 1 órán keresztül, tudtam, hogy nemsokára úgyis fel kell kelni, így nem tudtam elaludni. Ördögi kör. Mire aztán elbóbiskoltam volna, megszólalt a riasztó. Mintha csak tudta volna.. A férjem persze felébredt, kiment megnézni, hogy minden oké-e, aztán próbáltunk tovább aludni. Mire elkezdett ugatni a kutya. Soha nem ugatott még éjszaka, amikor nálunk vendégeskedett.. Kisétáltam hozzá, megkértem, hogy ne hangoskodjon, szeretnénk aludni, amennyit még lehet. Visszafeküdtem, de elaludni nem sikerült, hallottam, hogy a férjem is csak forgolódik, úgyhogy megkérdeztem, mi lenne, ha inkább felkelnénk és elindulnánk? Nem sok értelmét láttam még 1-2 órát forgolódni és pont akkor felkelni, amikor már épp elaludnánk.
Így aztán elbúcsúztunk a kutyitól és a cicánktól (ciki, nem ciki, majdnem elsírtam magam közben..) és hajnali 4-kor elindultunk. Gondoltam, 12 óra, 4-5 körül megérkezünk Ulcinjba, még meg is tudunk mártózni a tengerben vacsora előtt. Hát igen, ahogy azt Móricka elképzelte, szokták mondani. Útközben néztük a határinfot, a nagy határra 2 óra várakozást mutattak, de van egy kisebb határ is, ott 15 percet. Nosza, menjünk a kis határra! Az sajnos elkerülte a figyelmünket, hogy csak reggel 7-kor nyit, így 1 órát várakoztunk nyitásig, további 1 órát, amíg átértünk. 15 perc, mi? 🙂 Nem baj, legalább tudtam szép napfelkeltés fotókat készíteni. Viszont menetidőnk 2 órával nőtt, máris 14 óra lett a 12-ből..
Végre átértünk és folytattuk utunkat, ekkor még autópályán, Belgrádig. Belgrád után még egy darabig van gyorsforgalmi út, de aki a Fekete Hegyek országába (Monte Negro) szeretne eljutni, Szerbián át, az készüljön fel, hogy Belgrád után nem igazán fog tudni nagy örömmel a tengerpart felé száguldani, inkább csak olyan 60-as átlagsebességgel cammogni. Az út Szerbiában nagyrészt falvakon, városokon át vezet, sebességhatárral, egy hosszabb szakaszon pedig olyan kihalt helyekre vitt az út, hogy azt hittük a GPS megint megviccel. Pedig nem.
A Szerbia-Montenegro határon viszonylag hamar átjutottunk, kaptunk pecsétet az útlevelünkbe és innen kezdődött az igazi móka. Montenegro tényleg a hegyek országa. Olyan kanyargós-szerpentines utakon haladtunk órákon keresztül, hogy én, aki elvileg bírom az autókázást, hányingerrel küszködtem. Amire mondjuk a fáradtság is rásegített, a montenegroi szakaszon végig én voltam a “bólogatós kutya” az autóban, el-elbóbiskoltam, felriadtam, újra elbóbiskoltam. Mondtam is a férjemnek, hogy egy hős, hogy ennyit levezetett, ilyen utakon. Ő is eléggé ki volt már akadva a fáradtságtól, cifrábbnál cifrább káromkodásokkal tarkította az utat, a szókincsem tuti nőtt.. 🙂
Amikor fent voltam, próbáltam megörökíteni, hogy egyébként milyen gyönyörű tájakon autózunk. Alattunk folyó volt, azt sajnos nem tudtam haladás közben megörökíteni.
Készül az autópálya.. 🙂
Aztán egyszer csak kiegyenesedett az út, végre. Viszont itt sem volt még teljes az örömünk (mivel még nem értünk oda..), mert jöttek a dugók. Lassacskán, a messzi távolban megpillantottuk a tengert, ahová mindenki tartott. Araszoltunk csak, közben egyre fáradtabbak és frusztráltabbak lettünk, este 8 körül járt már az idő. Végül este 9 előtt 5 perccel érkeztünk meg a hotel parkolójába, siettem a recepcióra becsekkolni, ahol jófejek voltak, mondták, hogy menjünk enni, 9-ig van vacsora, majd utána becsekkolunk. Így is lett, megvacsoráztunk, becsekkoltunk. Majd, nem mentünk aludni, hanem gyógyszertárat vadásztunk, a férjemnek hirtelen ekcéma jött ki a kezén és szegénykémnek egyre jobban viszketett. Szerencsére hamar találtunk, a gyógyszert is kiadták és végre mehettünk a szobánkba.
A férjem azt mondta mielőtt lefoglaltuk a nyaralást, hogy nem baj, hogy messze van, már a lejutás is egy kaland lesz. Hát, ezt nem is mondhatta volna jobban. A várakozásokkal együtt majd 17 órát kocsikáztunk. Megállapodtunk, hogy legközelebb akkor jövünk, ha lesz autópálya.
Másnap reggel örömmel konstatáltam, hogy megérte a hosszú út, gyönyörű helyen vagyunk.
Azt hiszem ez volt eddig az egyik legjobb nyaralásunk együtt, bár az Őrségben is nagyon jól éreztem magam, az más miatt gyönyörű és ott tudtunk sokat bicajozni. Bár ide is vittünk bicikliket, szerettünk volna hosszabbakat túrázni, de végül sajnos nem sokat tudtuk őket használni, az a rész, ahol voltunk nem igazán volt alkalmas rá, nagyon sok autó volt, inkább csak a partra bicajoztunk el egy párszor. Persze nem unatkoztunk 🙂 Jetskiztünk, strandoltunk, városnéztünk, esténként a part egy-egy bárjában múlattuk az időt. Életemben először eljutottam egy igazi kis érintetlen öbölbe. Egyik este sétáltunk a parton, ahol egy bizonyos “Fish Picknick”-et hirdettek, egy kis hajóval elvittek az öbölbe, ahol halat sütöttek a parton, ez volt az ebédünk, salátával, korlátlan italfogyasztással.
Búvár Kund 🙂
Összességében nagyon tetszett Montenegro, örülök, hogy láthattam ezt az országot. Bár nagyon sokan voltak, a hét második felében találtunk egy kis strandot, ahol elviselhető volt az embermennyiség. A város, Ulcinj, 12km-re fekszik az albán határtól, így sok muszlim él a városban és sokan is jönnek át nyaralni, így néha egészen keleten éreztem magam, a bárokban mindenhol vizipipa, a minaretből szólt a müezzin imára hívó éneke. Egészen érdekes kulturális élmény volt vagy inkább meghasonulás, amikor euróval fizettem a jégkásámért és közben hallottam, ahogy szól az imára hívó ének. Montenegro 2006-ban kivált a Szerbia és Montenegro államszövetségből és önálló országként kezdett működni. Saját pénznemet viszont nem hoztak létre, így, annak ellenére, hogy nem EU tag, euró a fizetőeszköz.
Arról se feledkezzünk meg, hogy Montenegroban azért még érezni, hogy balkán. Ez a természeti értékeiből semmit nem von le, ellenben a turizmusban még van hova fejlődniük. Nagyon sok a szemét, esténként rendszeresen kéregetők járják a sétálóutcát, egyik este leült velünk szemben egy cigány kisfiú, kiitta az üvegből a megmaradt pár csepp kólát, nézett még ránk egy kicsit, majd továbbment. De láttunk 7-8 éves cigiző gyerekeket is.. Rosszul éreztem magam ilyenkor és sajnáltam ezeket a gyerekeket, mert mit tehetnének? Soha nem fognak tudni kitörni ebből a közegből és ez szerintem nagyon szomorú.
Amit elfelejtettek megemlíteni a hotel leírásában, hogy a város közepén van egy jókora diszkó, ahol minden este hajnali 1-ig nyomatták a zenét. 1:00-kor percre pontosan abbahagyták, de addig zengett az egész város. 30-as házaspárként ennek nem nagyon örültünk, meg is beszéltük, hogy öregek vagyunk mi már ehhez, ahogy hömpölygött a tinikből álló tömeg a diszkóba, úgy slattyogtunk mi vissza a szobánkba az esti üdítő után, megnézni egy jó kis filmet, addigis míg alábbhagy a hangzavar. Érdekesség, hogy este 9 után, de inkább már fél 9-kor sem kapni kávét a bárokban, annak ellenére, hogy az itallapon szerepel és van is kávégépük. Azt, hogy ennek mi az oka, nem sikerült kideríteni, annyit mondott a pincér srác, hogy este 9 után “no cafe, only beer, beer, beer”.
Persze, semmi sem tökéletes, mindennel együttvéve én ugyanúgy elmennék ide nyaralni, remélem egyszer (10-20 év múlva) visszamegyünk nosztalgiázni és megnézni, hogy mi változott, fejlődött. Addigra biztosan lesz autópálya. 🙂