Múlthéten kivettem egy nap szabadságot és lementünk Anyukámmal Tatabányára meglátogatni a Nagyimat és Papámat, aki március óta idősek otthonában él.
Évekig Nagyim ápolta őt, de ahogy erősödött a demenciája, hol nem emlékezett arra, hogy hol van, hol agresszív lett és közben az általános egészségi állapota is folyamatosan romlott, Nagyim úgy érezte, hogy nem bírja tovább, ebbe ő is bele fog betegedni és elhatározta, hogy elindítja a folyamatot, hogy felvegyék az otthonba. Sokszor lelkiismeret-furdalása volt emiatt, de biztattuk, hogy ez a jó döntés, hiszen ő is már 75 éves, szemmel látható volt, hogy ahogy Papám állapota romlott, ő is egyre rosszabb állapotba került, annak ellenére, hogy szerencsére nincs nagy egészségügyi problémája, de a folyamatos ápolás, készenlét nagyon megviselte, nem tudott rendesen pihenni, Papám sokszor nem aludt éjjel, így ő sem tudott, egyszer úgy megszédült, hogy beleesett az üvegajtóba.
Emlékszem, amikor nagyjából 1 éve mondta Nagyim, hogy rosszul érzi magát ettől a döntéstől, ekkor már beadta a kérvényhez szükséges papírokat. Mondtam neki, hogy egy percig se érezze rosszul magát, mert ha valaki megtette az életben, amit meg lehetett, akkor az ő. Évekig ápolta, etette, pelenkázta a beteg anyósát, most évekig ápolta Papát. Megérdemli, hogy neki is legyen egy pár nyugodtabb éve, amit unokázással, dédunokázással tölt. 7 unokája és 1 dédunokája van. 🙂
Ez év márciusában Papámat felvették az otthonba. Én még nem voltam nála, múlthétem először. Nagyim hetente többször megy hozzá, viszi a szükséges holmikat, gyümölcsöt, ruhákat.
Sétáltunk be az épületbe, szép, nyugodt, erdős környezetben van az otthon, egészen tetszett. Aztán megjelent Papám, már messziről integetett, vidámnak tűnt. Ezek szerint megismert, ez nem mindig fordul elő.. Ellenben én őt alig. A mindig is kifejezetten nagydarab ember helyett, előttem állt egy lefogyott, madárcsontú ősz öregember. Bementünk a szobájába, ketten vannak egy szobában, a nevük kiírva az ajtóra. Rendezett, de nagyon egyszerűen berendezett szoba. Minden szobából ajtó nyílik a teraszra. Beszélgettünk, ki hogy van, megmutattuk a dédunokáról készített képeket. Papám érezhetően jóval frissebb volt szellemileg, mint amikor utoljára láttam, tudta hol van és hogy mi történik vele.
Egy idő után kimentünk, aminek örültem, mert bent a szobában a fertőtlenítő és az állott szag keveredett egymással. Kint egy asztal körül idős nénik ültek, kártyáztak, közben nevetgéltek, úgy tűnt, igazán jól érzik magukat. Aztán láttam egy bácsit, aki egyedül ült a padon és csak nézett maga elé. Talán épp az életén gondolkodott.. Papám mesélte, hogy van egy házaspár, a bácsi a férfi részlegen, a néni a nőin és a kerítésnél szoktak beszélgetni, mert akkor sem lehetnek egy szobában nők és férfiak, ha házasok. Ez azért nyomasztó volt.
Ott ült velem szemben ez az ember, akit Papámnak nevezek, holott vér szerint nem a Papám, Anyukám apukája még kisbaba koromban meghalt, így nem ismertem. Aztán Nagyim újraházasodott és én Papát tekintettem a Papámnak, bár nem alakult ki köztünk soha igazi papa-unoka kapcsolat. 100 kilométerre laktak tőlünk, ritkán találkoztunk. Nagyim többet utazott fel hozzánk, de egyedül. Szóval az én életemből kimaradt a “suli után beszaladok a nagyszüleimhez egy jó kis ebédre” fejezet. Nem érzem magam ettől kevesebbnek, bár tény, hogy én szeretném, ha a gyerekeim max 20-30 kilométer távolságra élnének a nagyszüleiktől és be tudjanak hozzájuk ugrani, ha szeretnének.
Papám, ahogy én emlékszem rá gyerekkoromból, egy nagyon nehéz ember volt. Próbáltam emiatt nem haragudni rá, hiszen nem tehetett róla, igazi munkás – bányász – családból jött, ahol nem éppen az érzelmek őszinte kifejezése volt a legfontosabb. Vagy inkább a semmilyen kifejezése. Ezáltal az ő érzelmi intelligenciája is nagyjából a nulla felé közelített. Amikor kislány koromban először maradtam náluk egyedül pár napot, ahogy elhajtottak Anyukámék a kocsival, már sírtam is, hogy hiányoznak. Úgy lehordott, hogy arra máig emlékszem. Ő valószínűleg nem. Nem értette mit hisztizek, miért nem jó itt nekem, miért akarok hazamenni, “talán mi valami rosszat csinálunk itt neked?” Nyilván nem csináltak semmi rosszat és nagyon is szerettek, de egy 5-6 éves kislány, aki a mindennapokban nem sok időt töltött a nagyszüleivel, hirtelen nem értette, hogy most akkor miért kell ott maradni. Konkrétan emlékszem, hogy szégyelltem magam, mégis milyen unoka az, aki nem akar a nagyszüleivel lenni? Nagyim szerencsére értette a helyzetet és megnyugtatott, úgy beszélt velem, ahogy szerintem azt egy gyerekkel kell, elmagyarázta, hogy most itt nyaralok pár napot, tök jó lesz, aztán Anyáék jönnek értem. Végül maradtam és persze jó emlékeim is vannak, ahogy Papámmal sütőtököt “beleztünk” (kiszedtük a magjait) vagy a mindig friss sárgarépa, amit csak ki kellett húzni a földből, megmosni és már ettem is, a nyulak a hátsó udvarban..
Papám a cigit és az italt soha nem vetette meg, sokszor volt alkoholszaga, amikor mentünk hozzájuk. Nem tudom, hogy emiatt-e vagy az alapból nem túl érzelmes személyisége miatt, de sokszor beszélt Nagyimmal bántóan, sokszor ugráltatta. “Anyám!” – mindig ezt mondta. Anyám, ezt csináld, anyám azt csináld. Voltam vagy 10 éves, de azt éreztem, nem helyes, ahogy ez az ember vele beszél. Soha nem láttam, hogy megölelte, megpuszilta volna vagy akár csak valami kedveset mondott volna neki, azon kívül, hogy “kösz”, amikor behozta a levest.
Folyton molyolt otthon valamit, mindent ő akart megjavítani, ahelyett, hogy szakemberre bízta volna. Ami nem lett volna baj, ha igazán értett volna hozzá. A fürdőszobájukban a gázkazán akkora lánggal lobbant be, amikor megnyitottam a melegvizet, hogy kész szerencse, hogy nem robbant be az egész. Valamiféle furcsa kötődése volt az órákhoz, a házuk tele volt faliórákkal, persze nem ugyanakkorra beállítva, így összevissza verték a másodperceket. Később lett egy robogója, azzal járta a várost. Ellopták tőle, de 1-2 évvel később, teljesen véletlenül meglett és visszakapta. Bár vezetni már nem sokáig tudta..
Aztán, már felnőtt voltam, amikor egyszer csak nem ivott többet, letette a cigit is és úgy általában valahogy megnyugodott, kedvesebb lett és beszélgetni is jobban lehetett vele. Persze a sok éves ivás és cigi megtette a hatását, egyre betegebb lett, egyre több baja lett, sokszor volt olyan pillanat, hogy azt hittük, ennyi volt. Sokszor eszembe jutott, vajon mit fogok érezni, ha meghal? Nem tudtam rá a választ..
És akkor múlthéten ott ült előttem ez a törékeny kis ősz öregember, aki háromszor is elsírta magát, hogy úgy örül, hogy ott vagyunk. Talán valahol tudat alatt érzékeli, hogy van egy ember, a Nagyim, aki végig mellette volt, pedig ő ezt nem mindig érdemelte meg..
Azt mondta ” jó itt nekem, még dolgoznom sem kell, most cserélték ki a radiátorokat.”
Éreztem-e haragot? Semennyit. Éreztem-e szomorúságot? Nagyon. Éreztem-e örömet? Igen, mert az az ember nem az az ember volt, akire én Papámként emlékeztem. Semmi hangos szó, semmi ugráltatás, ellenben úgy puszilta és ölelgette meg Nagyimat, ahogy még soha nem láttam. Úgy tűnik, tényleg jó ott neki.